Szomszéd Máté
2021-06-24
Szomszéd Máté barátomat túl régen láttam utoljára. Jóval a Covid előtt. Azóta csak egyszer, egy Atomvillanás és Parázs Meg a Húga koncerten futottunk össze újra. Jól fülön is csíptem, hogy most már nem menekül, készítjük az interjút. A koncert után pár nappal leültünk a Pótkulcsban beszélgetni. Furák az emberek. Amíg kint tombolt a negyven fokos hőség, bent a Pótkulcs mélyén a koncert teremben kellemes huszon fokok voltak. A tömeg kint aszalódott a lugas árnyai között a negyven fokban, mi ketten meg bent az üres teremben. Köszönöm, fura emberek!
Viktor: Én huszonhárom évesen éppen befejeztem a sulit, semmi munkatapasztalatom nem volt, csak pár kósza ötletem, hogy mivel is kellene pénzt keresnem. Te most vagy huszonhárom éves, és a sztorijaid alapján nyakig benne vagy az életedben, munkákban, zenében. Ráadásul a te történeted nem a színpadról fognak szólni, hanem ami mögötte van, mégis fontos része a koncerteknek. Mikor érintett meg a zene szeretete? Zenéltél, vagy egyből kevertél? Hogy kezdődött mindez?
Máté: Az, hogy pontosan mikor jött, azt nem tudom. De egyszer kijelentettem a szüleimnek, hogy nekem kell egy gitár. De mit tudtam én, hogy mi az a gitár?! Tudtam, hogy létezik belőle olyan, amin van egy kivágás, meg olyan, aminek nincsen a közepén kivágás. Mondtam szüleimnek, hogy kell egy gitár. Faterom nagyon otthon van a zenében. Nem zenélt soha, de a világ összes régi nagy zenekarának az albumjai mind bakelit, mind cd meg kazetta formájában hegyekben állnak otthon. Ő azt felelte, hogy az akusztikus gitárhoz – így mondta, az akusztikus gitárhoz – kell erősítő is, és az nagyon drága, úgyhogy nem kapok gitárt. Erre én elkezdtem nézelődni, és kiderült, hogy van olyan gitár, ami csak úgy megszólal, csak úgy lepengeted, és hallják körülötted az emberek. Kiderült, hogy ezt hívják akusztikus gitárnak. És akkor visszamentem azzal, hogy az akusztikus gitár erősítő nélkül szól. A válasza: nem, nem szól erősítő nélkül. Kimentem nagymamámhoz panaszkodni, hogy nekem akusztikus gitár kell, és ő mondta, hogy „Jajj, hát fiam, te a dobgitárra gondolsz.” Dobgitár? Mi az a megfogalmazás, hogy dobgitár? Mentem haza, hogy nekem dobgitár kell. Na, akkor már tudták, hogy mi az, és ment a nézelődés a neten. Egyszer csak jött egy leárazás, Univer márkás gitár, tízezer forint. Azt megvettük. A mai napig megvan, és használom. Nincs elkopva...
V: Gitárt nem is dobunk ki!
M: De nem is adtam el. Tízezer forintért vettem, mennyiért tudnám eladni? Amikor megkaptam ezt a gitárt, utána mentem gimnáziumba. Salgótarjánban a Madách Imre gimnáziumba jártam. Az úgy néz ki, hogy a porta után jobb kézre van egy nagy csigalépcső, meg egy előadói terem egy kis színpaddal. Baloldalra pedig volt pár kanapé egy dohányzóasztal körül. Beléptem a suliba az első napomon, benéztem ebbe a sarokba, és mindenhol kockás ingek, fekete farmernadrágok, pénztárcaláncok, acélbetétes cipők. Ezzel el is dőlt, hogy oda fogok leülni. Mert ők lesznek a rockerek, ők lesznek a zenészek itt. Volt ott még három gitár is, így még egyértelműbb volt. Leültem egyből abba a társaságba, és innentől az iskolai élet, az osztályom szinte nem is érdekelt. Volt ez a társaság, akikkel minden szünetben ott a kanapéknál találkoztunk. Mert mi egy ilyen külön osztály voltunk az iskolán belül, az osztályok között. Volt egy húsz-huszonkét fős társaság, ami mindig ott találkozott. Ezt úgy hívtuk, diáksarok. Rajtunk kívül senki nem ült le oda. Ez annyira ki volt ott bérelve, hogy tizen éve az iskolában már így működött, hogy az a fakk ezé a társaságé. És akiket ide befogadnak, ők ülnek ott.
V: Te meg oda betrollkodtad magad az első nap azzal, hogy nekem ti kelletek?
M: Én betrollkodtam oda magam az első nap gitárral a hátamon, és kész. De úgy, hogy tudtam egy E-mollt meg egy D-dúrt. Ezt a kettőt tudtam, mert egy E-mollt fogva nagyon lazán lehet a Nothing Else Matters-t játszani, a D-t meg csak valamiért megtanultam. Volt ott egy srác, Praznovszky Gergő. Nem tudom, hogy pontosan hány éves volt akkor, nagyjából végzős lehetett. Ő volt a vége a giminek, én az eleje. De a szegény srác már akkor is kopaszodott a feje tetején, és ekkora szakálla volt. Úgy nézett ki ott, mint egy harmincéves ember, a tizenéves emberek között. Ő az egész giminek egy jellegzetes formája volt egyébként, mert ránézel, és nem egy bizalomgerjesztő ember, de hatalmas kedvesség volt benne, hatalmas jóindulat. Egyből leült mellém, és „Na, vedd elő, és gitározz!” Ismertük egymást egy hete, mikor elkezdett tanítani. Elkezdtünk akkor így összejárkálni egy próbaterembe. Itt adok egy kis helyismeretet. Voltak a domb tetején lévő házak, és a dombnak van egy alsóbb része, ott is voltak kis házak, de oda csak földút vezetett. Oda sem autóval, semmivel nem tudtál menni. Ezek a házak értéküket vesztették a huszonegyedik századra, és akik felső telkesek voltak, elkezdték megvenni az alsó telkeket. Így volt egy felső ház, meg volt egy nyári konyha. De az a nyári konyha úgy nézett ki, hogy beléptél, és majdnem lefejelted a plafont. Nem azért, mert olyan alacsony volt, hanem mert úgy meg volt vetemedve, hogy hasa volt az egész plafonnak. Na, ez volt a mi próbatermünk két kis teremmel. A falak dőltek befelé, merőleges, párhuzamos, vízszintes, az nem létezett. Télen olyan mínusz negyven fok volt, miközben kint mínusz húsz. Vályog ház – ami bent maradt, azt bent tartja. A hideget is. Kis olajkályhával fűtöttünk. Így kezdődött az, hogy megismertem másokat is, és zenéltünk. Volt egyből egy felállás, aztán lett belőle kettő, három, négy. Ketten voltunk Krisztiánnal benne a zenekarban az elejétől kezdve, mindenki más folyamatosan cserélődött. Krisztiánnal később lakótársak is voltunk Budapesten.
V: Ez a próbaterem, a formációk középiskolában voltak?
M: Ez már gimi kilencedikben elkezdődött, és én tizenkettedikben végeztem, négyévesen voltam. A tizenkettedik őszén jutottunk el oda, hogy volt végre egy koncertünk. Mert minden évben az volt, hogy tavasszal akartunk koncertezni, és előtte rendre az aktuális dobos egy héttel korábban felállt, hogy ő kiszállt a zenekarból. Mi meg be voltunk írva a repertoárba névvel, és akkor ki lettünk húzva és megkaptuk, hogy mi soha többet nem jöhetünk. Ezért nevet váltott a zenekar minden egyes évben. Mert hogy mi többet nem mehettünk az egyetlen rock klubba, ami működött a városban. De mivel soha nem jutottunk le oda, hogy játsszunk, mert mindig felállt valaki, ezért nem ismerték az arcunkat. Ezért mindig másik telefonszámmal kellett betelefonálni, és másik zenekar névvel. Gyorsan cserélődtek a tagok, ezért mindig volt új telefonszám.
V: Szóval Salgótarjánnak egy darab rock klubja volt?
M: A Talent.
V: Ezek szerint volt végül koncertetek a Talentben. Akkor végre fasza dobosotok lehetett.
M: Nem volt fasza dobos, mert hogy két héttel a koncert előtt szállt be. Kiszállt az előző dobos, de gyorsan sikerült szereznünk egy másikat, aki a két hét alatt a számok felét tudta megtanulni. Úgy álltunk színpadra egy egyórás anyaggal, hogy az egyik fele elektronikus volt, a másik pedig akusztikus. Mert a dobos nem tudta a felét, és akkor csak az ment, hogy érzésre valamit kézzel püfölt a tamon, vagy kézzel a dob testeken. Ugye annyira kicsi volt a hely, hogy éppen csak kézzel megpöccintette a dobokat, és azt is szépen lehetett hallani. Valamivel próbált alászínezni az akusztikus gitárnak, meg az éneknek. Nem tudom, hogy mennyire volt rossz. Én a színpadon álltam, szóval nem azzal foglalkoztam, hanem hogy én mit játsszak. Az énekesnek támadt egy ötlete, hogy akusztikusan kezdjük, üljön le mindenki. Leültette az egész koncerttermet, ő is leült törökülésbe a színpad elejére. Egy kétméteres embert képzelj el egyébként. Én is leültem törökülésbe, és spanyol gitáros sztájlban a sima akusztikussal akkordoztam.
V: Azzal a bizonyos dobgitárral?
M: A Univerrel, igen. Majd eljött az elektronikus szekciója az egésznek. Na de hol a basszusgitár? Nem halljuk. Nem értettük. Maxon van a poti, maxon van az erősítő, kábel bedugva, pengeti, semmi. Ezt is csak két-három szám után vettük észre. Nem baj, csapassuk. Lesz, ami lesz. Max közben megjavul a basszus erősítő, vagy valami. Lement a koncert, mondták, hogy igazából nem volt feltűnő, hogy hiányozna a basszus. Megnyugodtam. Majd odajött hozzám egy srác, Sándor Dani. Ő jelenleg a Salgótarjáni Színháznak a technikusa, de akkor ő hangosított a Talentben. Egyáltalán azóta tudom, hogy létezik olyan, hogy hangtechnikus. Odajött hozzám, hogy szóljon, hogy rakjuk ki a basszistát a zenekarból. Mert a hülyegyerek azt csinálta, hogy bedugta a jack kábelt a gitárjába, a jack kábel másik felét bedobta a színpad alá. Volt egy másik jack kábel, azt is bedobta a színpad alá, és annak a másik felét bedugta az erősítőbe. Volt egy kábel az erősítőben, volt egy kábel a gitárban, csak a kettő nem találkozott!
V: Nem mert a srác játszani?
M: Nem értettem, hogy miért csinálta. Viszont akkor jött nekem az első hangtechnikusi tapasztalat. Dani megmutatta, hogy ott mi merre van a Talentbe, én meg átvettem tőle az esték hangosítását. Megmutatta a hangkártyáját, mikrofonját is. Ezt így van lehetőség itthon csinálni? Ennyire egyszerű, hogy elkezdjek otthon stúdiózni? Színpadot építeni már voltam előtte is. Rendezvényeken dolgoztam, csak akkor még nem a technikával. Csak úgy mentem cipelni, pakolni, mert diákmunka. Mert gyere, erősödsz legalább. Jobban kellesz majd a csajoknak. A lényeg, hogy ezután elkezdtük felvenni életünk első számát. Stúdióztunk ott abban a romos próbateremben. Jött Dani is, meghallgatott minket. Mondta, hogy mit merre. De a komolyabb segítségért már fizetni kellett volna. Na, olyat nem játszunk. Volt húszezer forintom hangkártyára, de nyolcvanezrem nincsen arra, hogy felvedd azt, amit mi nem tudunk feljátszani. Úgy kezdődött a felvétel, hogy én otthon megcsináltam a saját gitáromat mankónak, elvittem a próbaterembe. Ott a dobos rádobolt, arra mindenki rágitározott, én is újra rágitároztam. Ja, a basszust elfelejtettük! Miért nem vettünk egyből dob után a basszust? Furcsálltam is magamban. Szóltam a basszerosnak, hogy figyi, fel kéne játszani. Oké, jött... „Figyelj már, nem ez a téma. De, ez! Nem, nem ez. De igen, ez! Mondom, hogy nem!” És tudod, mi volt a legjobb? Még a hangok sem stimmeltek. Akkor jöttem rá, hogy egy darab számunkat nem tudta eljátszani. Minden próbán ráfogta, hogy olyan az akusztika a próbateremben, hogy nem hallani a basszust, meg amúgy is csak egy kis kombója van. Valójában nem játszott soha, csak úgy tett. Na mondom, add a gitárt, akkor feljátszom én. Így készült el. Borzasztó szar volt!
V: Az eredmény? Ez valahol hallható?
M: Az a verzió teljes mértékben eltűnt.
V: Megvolt a koncert, megvoltak a tanulságai. Az volt az egy alkalom, amikor a Talentben felléptetek?
M: Az volt az egyetlen és utolsó koncertje a zenekarnak. Utána megint lett egy nagyon erős tagcsere. Konkrétan megint csak ketten maradtunk Krisztiánnal. De aztán összejött egy olyan formáció, amivel még egyszer felvettük a dalt, az a hallgathatóbb. De ezzel a felállással volt az, hogy mindenkinek jött a váltás az életében. A dobos srác orvostanhallgató volt már akkor. Én is felkerültem Pestre, a másik gitáros jött velem ugyanabba a suliba. Tehát én fixen felköltöztem Pestre, hétvégente voltam otthon. Mindenki más ugyanígy. Nyilván hétvégente mindenkinek volt más programja és ez szépen lassan ellaposodott. Felmerült, hogy hozzuk fel Pestre a zenekart, mert mindenki Pesten van, akkor miért ne. Aztán arra azóta is várunk. Kihunyt a szikra.
V: Az a baj, hogyha Krisztiánnal ketten maradtatok, és a többi tag frissen csatlakozott, akkor gondolom nekik még nem lehetett annyira fontos a banda.
M: Azért ez nem így volt. Előtte is ismertük egymást öt éven keresztül. Meg voltak már benne a zenekarban egytől egyig. Ebből a zenekarból én is vagy háromszor kiszálltam, mert azt mondtam, hogy na, hagyjatok békén. Általában azután, hogy nem jött össze a koncert. Három hónapig most látni sem akarlak titeket.
V: Milyen neveken futott ez a banda? Ugye évről évre változott.
M: A legelsőre emlékszem, az Frozen Rose volt. Mindenkinek Frozen Rose volt valójában, csak a helyzet adta dolgok miatt mindig át kellett nevezni a zenekart. Igazából mi sem tudtuk, hogy éppen hogy hívtuk. Írtuk a falra, hogy éppen mi a név. Volt egy nagy post-it, azon voltak a számlisták állandóan, és a post-itnek a hátulján vezettük a zenekarneveket. Volt vagy hat. Igazából nem is post-it volt, valójában ha megfordítottad a lapot, ez egy pucér csajos naptár volt. Csak jópár éve lejárt, és azt megkaptuk valakinek a szüleitől, hogy használjátok ezt.
V: Hány banda volt Salgótarjánban?
M: Rengeteg kicsi volt, akik vagy koncerthez sem jutottak, vagy talán egy koncertjük volt. Arra meg pont nem mentél, és ezért nem tudtad megjegyezni őket. De volt egyébként pár. Azt tudom, hogy nagyon jó is volt. Az a helyzet, hogy ugyanarra a sorsra jutott mindegyik. Jöttek fel az emberek Pestre, és vége lett a zenekarnak. Minden egyes zenekarnak ez volt a halála. Mert Salgótarján egy olyan város, hogy látsz egy osztályt harminc fővel, abból húsz elmegy, ahogy végzett. És tíz, aki ott marad. Ami egy nagyon régi zenekar, és mai napig működnek, az a The Alcatraz. Benne az a Praznovszky Gergő, akiről meséltem, hogy elkezdett tanítani gitározni. Ők is félig-meddig Pesten vannak, de ők megtartották a bandát a mai napig. Nem az én stílusom, de nagyon jókat ittam a koncertjeiken régen. Akkoriban szerettem. Már nem tudom, hogy a zenét, vagy az alkoholt. Volt még egy másik zenekar, akiknek szintén van fent anyaguk, és nagyon jók voltak, a Dream Less. Sándor Daninak a zenekara volt, a hangtechnikus srácé.
V: És ők mennek a környéken erre-arra fellépni, vagy maradnak Salgótarjánban?
M: A környéken, Nógrád megyében. A Dream Less már nincs. Ők is megszűntek, mindenki szanaszét ment. Csak az énekes, Dani maradt otthon a színházban. Volt még egy harmadik zenekar, Triple Filter volt a nevük. Azért, mert a három Mustó testvér volt benne. Ez volt a családnevük, hárman voltak. A három muskétásnak, a három Mustó testvérnek volt ez a felhozatala, plusz volt még egy basszista srác, de eredetileg ők hárman voltak, és innen jött a Triple Filter név. Feldolgozásokat toltak, a magyar hard-rock krémjét, de arra lehetett a legjobbakat bulizni. Azt mindenki ismeri, azt mindenki énekli, mindenki összekarol, megy a headbang, megy a pogó.
V: Ti milyen zenét játszottatok? Ezek szerint nektek original saját dalaitok voltak?
M: Írtunk ilyent is, írtunk olyat is. Mind stílusban, mind nyelvben. Attól függött, hogy ki hozta az alapanyagot.
V: Ki hozta?
M: Mindig más. Ez volt a lényeg, hogy mivel mindig más hozta az alapanyagot, mindig más lett a zene stílusa. Pedig a megszületésük, az mindig ugyanaz volt. Krisz meg én voltunk a zenekarban a legtöbbet benne, tehát mi vettük a legkomolyabban a próbákat is. Este hattól nyolcig volt meghirdetve a próba, mi már ötkor ott voltunk, a többiek meg jöttek hétkor. Tudod, ekkor jött az, hogy addig mit csináljunk, míg megérkeznek a többiek. Krisz énekel, én gitároztam, abból nem lehet jammelni. Amúgy sem tudtam, hogy mi az a jammelés, mai napig nem tudok csak így free style-ból zenélni. A próbák előtti órákban volt, hogy Krisz fogott egy szöveget, elkezdte dúdolni. Keressünk valami dallamot, hogyan tudná ezt elénekelni. Amikor megvolt a dallamunk, akkor elkezdtem visszaírni ezt gitárra. Tehát, hogy ugyanazt gitározzam teljesen, mint amit ő énekel. Megpróbáltam mind hangban, dallamvezetésben. Ebből mik azok a motívumok, amikre azt mondom, hogy jó, ennek van húzása, tempója, ritmikája. Akkor ezt lehetne tartani, ebből lehetne váltani. Míg a többiek megérkeztek, volt rá két óránk, általában született egy szám. Attól függően, hogy ki írta azt a szöveget, és hogyan tudott ráénekelni Krisztián, én meg a gitárral a dallamot visszajátszani, konkrétan a funky-tól a punkig minden játszott. Igazából az is, amit a PMH-sok csinálnak stílusjegyben. Azt mondom, hogy kicsit olyan, csak több torzítással, és Dusi nélkül. Nem tekergettük egymás erősítőjét...
V: Szóval feljöttél Budapestre. Merre sodort az élet a költözéssel, hogyan indultál el a fővárosban?
M: Először keresztapámnak a lakásában laktam. Ő kint dolgozott külföldön. Fél évet ott töltöttem, és utána januártól mentem át saját albérletbe. Egy srác mellé kerültem, akit én egyáltalán nem ismertem, egy ilyen hat négyzetméteres szobába. Volt egy szekrényem, volt egy ágyam, meg volt az, hogy itt állok közöttük. És ez volt a szoba.
V: Ez majd az interjúban jól fog kinézni, amikor ezt így elmutogatod.
M: Nem tudtad kinyújtani, széttárni a karjaidat, nem tudtál körbeforogni. Ráadásul olyan alacsony volt az egész szoba, hogy a csillárba beakadt a fejed, ha beléptél a szobába. Ha le akartál feküdni az ágyra, akkor nem volt az, hogy csak ledobod magad, hanem ki kellett kerülni a csillárt, átbújni alatta, és akkor kerültél az ágyba. De cserébe egy indokolatlanul nagy, kétszer kétméteres ágy volt. Az volt a szoba kétharmada.
V: Ezek a tapasztalatok kellenek. El kell indulni.
M: Januárban költöztünk, és anyámék mondták, hogy két hónapig besegítenek a lakbérbe, ami akkor volt negyvennyolcezer forint rezsivel, mindennel arra a kis lyukra. Akkor mondom, most már kevés lesz az a diákmunka, meg ami a koncertekből, rendezvényekből jött. Kéne valami, ami komolyabb pénz. És akkor eszembe jutott, hogy nekem van egy Baján élő rokonom, aki mondta régen, hogy van neki rendezvény technikában Pesten ismerőse. Felhívtam, megadta az ismerős számát. Beszéltünk ezzel az emberrel, aki tovább adta a telefonszámomat egy másik helyre. Behívtak, hogy ez itt a cég, ezt csináljuk, forrasztás. Én úgy voltam, hogy megyek akkor rendezvényeket csinálni. Megyünk, és kirakjuk a színpadot, felhúzzuk a nagy line array-eket, lecsapjuk a pultot. Ezért mentem el iskolába. Ez a munka nagyon nem az volt.
V: Azt mondtad, hogy már középiskolában is dolgoztál rendezvényeken.
M: Igen, néha beleláttam ebbe-abba, de akkor még nem én voltam a pult mögött. Nógrád megyében nem voltak nagyon lehetőségek. Voltak falunapok, meg ilyenek, és akkor nyilván jelentkeztem, és mentem sörpadokat pakolni. Ha azzal gyorsan végeztem, és jó fej volt a technikus bácsi, megveregette a vállamat, és megmutatta, hogy mi merre. Ha még jobb fej volt, akkor hagyta, hogy segítsek neki kábelt szedni. Nagyjából ez volt a tizenhat-tizennyolc éves korom. Meg mellette ugye hangosítottam zenekarokat a Talentben. Ott kerültem először egy kis Yamaha keverőpult elé. Ú, erről van egy jó sztori. Jött egy kanadai zenekar arra a kis színpadra. Halál komolyan. Egy kanadai country-rock.
V: Nickelback?
M: Hülye... Jött a zenekar, és már előre be akartak állni. Ők az utolsók, és be akarnak állni előre? Hát, és mi legyen, akkor fotózzam le a pultot? Bólogattak, hogy igen, fotózd le a pultot, aztán majd tekerd vissza erre, amire mi beálltunk. És ott jött az, hogy kéne egy effekt az énekre. Effekt az énekre?! Milyen effekt? Hall reverb. Az effektett még értettem, de nem hoztak pedált! Gitáros vagyok, effekt pedál. Mondom nekik, hogy effekt nincs. Mutogatok neki, erre odamegy a Yamaha pulthoz, megnyomott egy gombot, és lőn. Bazdmeg, ebben van beépített effekt! Csupán csak egy fél évet dolgoztam azon a pulton előtte. Életem első hangpultja volt, igazából azt sem tudtam, mi a különbség a level poti meg a gain között. Odaálltam, és azt mondtam, hogy én ezt akarom csinálni, és mondták, hogy rendben. Esténként fizettek ezer forintot. Ott voltam este hattól éjfélig, és fizettek ezer forintot! Meg tudtam belőle venni egy doboz cigit tizenhat évesen. Senki nem volt ennyire menő akkoriban, mint én, hogy saját doboz cigije volt. Mindenki hármasban vette a doboz cigit egész hétre.
V: Riszpekt!
M: Innen jött az egész. Akkor elkerültem ehhez a céghez, hogy forrasszak. Jó, hát forrasztani tudok, magamnak csináltam otthon a kábeleket. Faterom értett a műszaki dolgokhoz a katonaság révén, mert ő meg volt rádiós is, meg gépjárműves is. Megtanított forrasztani. Talán fél évet dolgoztam ott. Nagyon jó volt bizonyos szempontból. Addig, ha dolgoztam, mindig az volt, hogy ekkor kell jönni, eddig vagy. Itt meg azt mondta a főnök, hogy hétfőtől vasárnapig mi dolgozunk. Reggel nyolckor kinyitunk, este nyolckor bezárunk. Gyere, amikor szeretnél, és írd az órákat. Nehezen tértem napirendre ezzel. Mindig hívogattam szerencsétleneket, hogy ekkor és ekkortól... Jól van bazdmeg, nem érdekel. Ha nem jössz, az sem érdekel. Kaptam egy hétszáz forintos órabért, és akkor dolgoztam, amikor akartam. Ha úgy döntöttem, hogy bemegyek hétfőtől péntekig reggel nyolctól este nyolcig, akkor bementem. Ha úgy döntöttem, hogy csak pénteken megyek be délután négytől este nyolcig, akkor csak akkor mentem be. Utólag jöttem rá, hogy milyen jó fejek. Mégiscsak suliba jártam mellette, és nagyjából eldönthettem, hogy suli után éppen van energiám kimenni a halál faszára, vagy nincs. Ezzel összekalapáltam az albérletet előre, mert februárban elkezdtem dolgozni, és márciusban kellett az első hónapot fizetnem. Egy hónapra előre mindig megvolt a lakbérem. Aztán jött a nyár, és elkezdtem otthagyni azt a céget. Jöttek be kis koncertek, végre láttam rendezvényt, amit tényleg végig tudtam csinálni.
V: Mondj helyeket, ahova bementél, meg bandákat!
M: Akkor már mentem a Trafikban, dolgoztam Bencéékkel. Csináltam a PMH-t, csináltam az ATD-t, más bandákat is. Akkor már volt ebből is pénzem. Aztán elkezdődött a sulinak a második éve és ahogy visszamentünk szeptemberben, rájöttem, hogy én ezt nem akarom csinálni. Így az első héten. Én ezt meguntam.
V: Mármint a rendezvényeket?
M: Nem, a sulit! A hangtechnikusit. Mert hogy én már fejjel beleestem az egészbe. Csináltam a sulit, bent töltöttem hat órát az órákon, és a szabadidőmben még tíz órát foglalkoztam hangosítással. Mire a suliban odaértünk volna valami újdonsághoz, nekem már rég nem volt az. Amikor meg visszatértünk szeptemberben, konkrétan folytattuk ugyanott. Ez nekem nem kell. Majd kaptam egy cégnél lehetőséget, hogy nagyobb koncerteket csináljak. Egész konkrétan egy Kárpátia koncertet. Hát mondom, nem rossz! Akkoriban még nagyon szerettem is. Együtt mentek az Ossziánnal és Depresszióval. Így volt a három banda. Ez éppen az a koncert volt, amit annak idején soha nem tudtam kifizetni otthon, mert tizenkétezer forint volt a jegy, én meg ezer forintot kerestem, amit cigire költöttem. Mondom, akkor legalább most elmegyek, és még fizetnek is. Jött az sms, hogy hajnal négy, Határ útnál kezdünk. Hát jó. Hogy jutok én ki oda a Déliből éjszaka? Úgy, hogy elindulok hajnal egykor. Este tízkor küldték az üzenetet, akkor nem tudsz lefeküdni. Hajnal négyre kiértem. Ott állt a kamion. Akkora volt, mint ez a terem a Pótkulcsban hosszában. Azt hiszem, hogy tizenkét és fél tonnás volt. Rámutattak, hogy talán beférünk. Mi az, hogy talán beférünk? Elindult a raktár kifelé. De másfél tonnákat gurigattunk, alu színpad, vasak, kerítő rácsok, hang és fény. Akkora dobozok, hogy nem láttam át rajta.
V: Ez a három magyar együttes, amit mondtál, Kárpátia, Osszián, Depresszió, ezeknek volt egy ilyen óriási cájgja?
M: Nem, a cégünknek. Vitték a turnét, és akkor éppen egy sportcsarnokban kellett építeni egy hatalmas mobil színpadot. Kimentem ennek a cégnek a telephelyre, és hajnalban elkezdtük a bepakot, ami abból állt, hogy két órán keresztül csak gurult fel a felszerelés a kamionra. Úgy három tonnával legalább túlrakhattuk, mint ami a megengedett lenne, mert ez természetes, Magyarországon élünk. Akkor én már fent voltam lassan huszonnégy órája. Mondom, ez nekem elég is volt. Nem úgy van az, most megyünk még csak építeni! Kiértünk a helyszínre, pakoljunk le mindent. Egy óra alatt lepakoltuk a kamiont, és onnantól reggel kilenctől délután ötig megállás nélkül építettünk. Vizet nem tudtam konkrétan inni. Hatan voltunk az egészre úgy, hogy felépítsünk egy színpadot, egy teljes keretet a fedésnek, fénynek, hangnak, és felcuccoljuk rá a zenekart. Volt még talán led fal is. Fogtam a fejem, hogy itt van négy ember, aki azt sem tudja, hogy hol van. A hangos, meg a fényes, ők tudták csak, hogy hol vannak, és mit csinálnak, senki más nem. Délután ötre azt mondom, hogy nagyjából összeállt. Megérkeztek a zenekarok, elindult a beállás, este nyolckor indult a koncert. Több mint harminc órája voltam ébren. Egész életemben meg akartam nézni ezt a három zenekart. De a kocsi kulcsot a kezembe adták, hogy menjek ki a teherautóba aludni, ha szeretnék. Hát nem gondolkodtam sokat, hogy aludjak-e, vagy a zenekart hallgassam végig. Megmondták, hogy hol tudom bekapcsolni a fűtést, és stabil harminc fokban ott lefeküdtem, elájultam konkrétan. Volt stáb sör, abból egyet ráciccentettem, és aludtam. Talán négy órát tudtam aludni? Mert éjfélkor vége volt a bulinak, kezdjünk el bontani. Reggel hatra lebontottunk, és akkor így nagy megnyugodva mondom, jó, akkor megyünk aludni. Rám néznek – arany ember, nyolcra megyünk a következő címre ugyanezt építeni! Na ne szopassatok... Kint voltam a semmi közepén, ötven kilométerre Pesttől. Ott ragadtam, menni kellett a következő városba, húsz kilométerre felépíteni ugyanezt. Szóval újra ötig építettünk, megjött utána a zenekar, nyolcig beállás, elmentem a teherautóba aludni, éjfélkor vége a bulinak, szedjük szét. Reggel hatkor elindultunk vissza a raktárba. Bazdmeg, itt kint vagyok a Határ úton. Hogy jutok én innen haza? Nem láttam ki a fejemből, konkrétan. Aludtam három nap alatt kétszer négy órát. Egész konkrétan nem tudtam gondolkodni. Erre integettek felém a srácok. Megbeszélés van. Megbeszélés? Berángattak egy raktár közepére, ahol ki voltak rakva körbe a hálózsákok, és mindenki készült aludni. Mert mindenki ugyanilyen szarul volt, és mindenki ott aludt. A kamiont hazahozta a sofőr, aki egész végig aludhatott, meg őket a kamionban, de hogy ők nem fognak így autóba szállni. Ők is ugyanúgy három nap alatt aludtak nyolc órát, sőt a technikus annyit sem, aki legombozta a bulit. Ő a három napot egyéb szerekkel tolta végig, gyakorlatilag alvás nélkül. Na, ez a rendezvény ipar. Majd bementem a suliba, kiiratkoztam, és elmentem bartendernek. Azt mondtam, én ezt nem csinálom soha többet.
V: A sztorinak jó csattanó a vége, de aztán valahogy mégis visszataláltál erre az egészre.
M: De egy darabig megmaradtam a kis zenekaroknál, akiket hangosítottam, és megcsináltam egy bartenderi képzést.
V: Te még Salgótarjánban bandában játszottál. Kerestél Budapesten lehetőséget, hogy más bandához csatlakozz?
M: Nem. Egyszerűen nem maradt már semmi időm, és anyagilag is úgy voltam még, hogy próbatermet fizetni itt Pesten? Nem lett volna már arra sem időm, sem pénzem, hogy kifizessem azt, hogy én eljárok heti egyszer zenekarral próbálni. Mindig tolódott a történet. A mai napig tolódik egyébként. Most vettem elő újra ezen a nyáron a gitáromat. Hogy is van ez? Vannak húrok, de mik ezek a pöttyök? Ja, nekem van valahol egy capo-m. Hónapok kellenének, mire előjönne, nagyjából három év után. Azóta egyáltalán nem volt a kezemben, csak költözött velem, és porosodott. De megtudtam legalább, hogy az Elixír bevonatos húrok öt évet kibírnak egy gitáron. Kibírt három költözést, meg öt évet. Nem semmi! Megpengettem, és olyan szép fémes hangja volt, hogy mondom, ez le sem cserélem! Amikor még próbáltunk, akkor felraktam mind a két gitáromra egy-egy Elixír bevonatos tizenkettes húrszettet. Az a mai napig ott van rajta, és köszöni szépen, működik.
V: Mennyi idő volt az, hogy pultoztál?
M: A bartender suli november-december, kéthónapos képzés volt. Ez alatt elmentem diákmunkára egy Spar-ba, mindeközben az Andrisék az ATD-vel kitalálták, hogy ők felvételt akarnak. Egy négyszámos demót akartak csinálni, és ez a szilveszteri bulin érte el azt a pontot, hogy akkor januárban mennek felvételeket készíteni. A szilveszteri bulin a Lelkifröccsben beszéltük meg – ott is én hangosítottam őket –, hogy mennek a Silent-be, és felvesznek egy négyszámos demót. Egyben feljátsszák a négy számot, azt hozzák hozzám, és én megkeverem nekik. Január végére én már nem voltam a Spar-ban, hanem bartenderkedtem, és közben jöttek hozzám ezek az anyagok. Én meg fogtam a fejemet. Srácok, ez egy borzalom. Ha beállok a próbaterem közepén egy mikrofonnal, jobbat veszek fel, mint ez itt. Jól megsértődtek. Bánták azt a negyvenezer forintot, amit kiadtak a felvételekért, és akkor mondtam nekik, hogy mit szórakozzunk ezzel a négy számmal. Mennyi számotok van most készen, ami most egy albumra ráférne? Van vagy kilenc, vagy tíz. Akkor vegyük fel! Van a Komának egy elektromos dobja, dobfelvétel meg van oldva. Összes többit felvesszük nálam. Van énekmikrofonom, van jack kábel, bedugjuk a gitárt, feljátsszuk vonalban. A Múvi (Vecsei Marci) mikrofonnal felénekel mindent, veszünk rá pár csorda vokált, és készen vagyunk. Ez el is indult szép lassan. Annyira lassú víz volt az egész, hogy valójában júniusban kezdődött ténylegesen. Addig a próbákon telefonnal vették fel a mankókat, hogy arra a Koma (Koós Marcell) valahogy majd rádoboljon. Júniusra jutottunk el oda, hogy áthozta a teljes elektromos dobszettjét, rákötöttük a gépre. Én eközben a Margitszigeten dolgoztam egy étteremben, de a Koma is főként délután dolgozott. Úgyhogy úgy nézett ki minden napunk, hogy reggel nyolcra ott volt nálam a Koma, délután egyig dobolt, meg szerkesztettük a midi dobot. Utána meg ment ő is dolgozni, meg mentem én is dolgozni. Este tízig, éjfélig meló, majd másnap reggel nyolcra megint ott volt a Koma. Ez így ment egész júniusban. Júliusban ugyanezt csináltuk a Csabival. Ugyanezt csináltuk a Múvival, az Andrissal.
V: Ekkoriban megint volt egy meló váltás. Az hogy jött?
M: Még júliusban elmentem egy koncertet hangosítani az S8-ba. Ott találkoztam egy helyben dolgozó sráccal. Ő mutatta, hogy mi merre. Aztán hozta nekem a sört, menjünk cigizni. Bejött a másik kollégája, akkor már hárman ittunk. Váltogattuk egymást, hogy melyikünk volt részegebb, akkor az álljon be a pultba, mert akkor fog jól szólni. Jól összehaverkodtam a két sráccal, és nem is emlékeztem rá, de megadtam az egyiknek a telefonszámomat. Másnap mentem megint az étterembe dolgozni. Ő meg felhívott munka közben, hogy lenne nekem egy munkája, rendezvénytechnika. Hát mondom, figyi, én már nem akarom ezt csinálni. De ez más, ez tolmács! Tolmács? Nem tudok angolul sehogy. Nem baj, gyere el holnap, beszélj a főnökkel. Kikértem egy szabadnapot az étteremből, és elmentem erre a megbeszélésre. Ott találkoztam Lökös Gyulával. Ő egy tolmácstechnikai céget vezet. Éppen ment egy rendezvény, ő meg ott helyben megmutatta, hogy mi azt, hogy tolmácstechnika. Ezt kényelmesebben lehet csinálni. Reggel odamész, megépíted, délután egy konferencia, este lebontod, hazamész. Minden nap a saját ágyamban aludhatok. Na, itt már tartunk valahol! Azzal a lendülettel bementem a munkahelyemre, és felmondtam. Hagyjatok békén, holnaptól nem jövök. Én ezért jöttem fel, hogy rendezvényekkel foglalkozzak. Beindult a cég, ahogy júliusban elkezdtem ott dolgozni. Pár hónap után megkaptam egy vezetői pozíciót, mert a srác, aki odahívott, ő volt a kisfőnök, és szeptemberre átvettem a helyét. Azért hívott oda, mert már kivolt a töke a céggel. Három hónap alatt átvettem a munkáját. Kaptam fizetésemelést, és amikor megjött október elején a fizetésem, én ültem az asztalnál a kiteregetett húszezres bankjegyekkel azzal, hogy én ebből két évig elélek. Halál komolyan. Felhívtam keresztapám, hogy hallod, ennyi pénzt kaptam kézbe! Erre kiröhögött, hogy hülye gyerek, egy hónapban többet költök, mint az a pénz. De nekem hatalmas összeg volt akkor az. Úgy éreztem, hogy igazából ezért nem is dolgoztam meg, mert szerettem minden egyes percét. Addig én úgy voltam vele, hogy a munkát gyűlöli az ember. Mert minden egyes pillanatát eddig gyűlöltem, kivéve, ami hobbi volt, azért meg nem kaptam kvázi pénzt. Amikor megkaptam ezt az összeget, akkor eldöntöttem, hogy veszek két stúdiómonitort, és azon fogom befejezni az ATD albumot. Úgyhogy kapásból kétszázezer forintból én vettem kettő darab Rokit 6 hangfalat, azokat használom egyébként a mai napig. Leültem eléjük, és úr isten! Minden, amit addig csináltam, majdnem egy éves munkámat tíz perccel az után, hogy meghallgattam azt a hangfalat, kidobtam a kukába. Mindent. November ötödikére kész kell lenni, ez volt október közepén, és kezdem elölről. Mert teljesen más volt. Egy huszonötezer forintos hifi 5.1-es rendszeren kevertem, ami 2.1-re volt állítva. Nem volt erre alkalmas. Na jó, kidobtam az egészet a kukába, az összes effektelést, EQ-zást, mindent, és teljesen nyersen az alap sávoktól, ahogy az beérkezett a programba, kezdjük el onnan. Kevesebb, mint egy hónap alatt újrahúztam az egészet munka mellett. Utána kimentem Prágába a céggel egy hétre dolgozni, és akkor került ki a lemez, hogy én itthon sem voltam. Így jött ki éppen a lépés. Az volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy vissza az alapokhoz. Volt egy ilyen világváltozás bennem, amikor elkészült ez az album, hogy céltudatosan csak ez kell csinálni. Mindent tegyünk fel egy lapra, és toljunk meg mindent is. Onnantól egyszerre csináltam ezeket a nagy rendezvényeket, amik ezek a három-négy napok egyben, csináltam a tolmács technikát, hangosítottam a kis zenekarokat. Kevertem más zenekarokat közben, mert jöttek egy-egy számok, és elkezdtem saját projekteket, covereket is csinálni. Ezeket a covereket úgy csináltam, hogy fogtam a Guitar Pro-t és beírtam hangonként az eredeti hangszerek dallamát. Elkezdtem midi plug-inokba ezeket behúzni, hogy a gitáromból ténylegesen legyen egy gitár, a basszusból ténylegesen egy basszus. Eleinte borzasztó volt, de ezt a mai napig csinálom, és évről évre jobb. Egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy nem mondja meg senki, hogy ez nem egy igazi gitáros. Tehát ez lett így a zenei hobbim.
V: A keverésből mindenre magadtól jössz rá, vagy volt, hogy ezt tanultad valahol?
M: Suliban én semmit nem tanultam ezzel kapcsolatban. Viszont a mai napig fejlesztem magam. Kapok egy anyagot, és próbálkozok. Az a jó ebben, hogy az egész számok és matek, de nem muszáj tudnod ahhoz a képletet, hogy kiszámold az egyenletet. Mert mi lenne, hogyha a egy matek egyenletnél, ha rossz a végeredmény, akkor pirosan látnád a leírt eredményt, ha jó, akkor meg zölden? Ugyanez a hang keverés. Lehet, hogy valaki tudja, hogy mit hogy merre keressen. Nyilván ő gyorsabban dolgozik. De valójában te is kísérletezhetsz, és eljutsz az eredményig. És hogyha ismered a zenekart, és próbálkozol egy darabig, megtalálod a banda hangzását. Elment az ATD azóta egy másik stúdióba is, csináltak egy újabb anyagot, nagyon jól szól. Szép kristálytiszta az egész anyag, némelyik része azt mondom, hogy ezerszer jobb, mint amit én tudtam volna jelenleg is csinálni. De mintha nem ők zenélnének. Mert nem ismerte a stúdiós ezt a zenekart, ezért csinált egy sztenderd keverést. De nincsen benne a zenekarnak a feelingje. Egyszerűen kivágta a hibákat. Korábban én is ki akartam nekik szerkeszteni például a Múvi gitárjából a zörgéseket, és azt mondta, ne. Attól lesz szexi. Utána minden ilyen kis zajt benne hagytam valamilyen formában. Valójában ezek nem hibák, hanem plusz hangjegyek. A zenének a részei. Ez egy folyamatos próbálkozás, hogy ott ülsz egy darab zene előtt olyan négyszáz órát, és hallod hatvan-hetven-nyolcvan verzióját. Aztán leülsz egy hasonló szám mellé, és már csak kétszáz órát ülsz vele, és harminc-negyven verziót. Mert minél jobban ismered a stílust, a zenészt, minél jobban benne van egyáltalán a program a kezedben, minél jobban megismered saját magadat, hogy hogyan szeretsz dolgozni, úgy lesz egyre rövidebb a folyamat. Nincsenek igazából ilyen etalon dolgok, örök igazságok.
V: Nem is érdemes akkor a zene keverését kifejezetten suliban, vagy másoktól tanulni? Ez erős állítás.
M: Nyilván beszélgetünk kollégákkal, hogy ki mit hogy csinál, és van, amire azt mondom, hogy ekkora baromságot! Meg van, amire azt mondom, hogy ez érdekes. Hazamegyek, és kipróbálom. Eldöntöm, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Mert lehet, hogy amit ő hallgat zenét, amiben ő dolgozik, abban ez nagyon jól áll. De az én aktuális zenémbe ez nem kell, akkor nem használom. Tehát nyilván lehet egymástól tanulni, de nincs két egyforma zenész, nincs két egyforma zene. Nyilván van olyan, hogy egy stúdiós jobban ért valamihez, mint a másik. De ez nem attól függ, hogy ő mennyit tanult. Az a fontos, mennyi zenésszel dolgozott, milyen tapasztalatokat szerzett. Ez a kettő számít. Minél többet láttál, minél többet tapasztaltál, egy idő után ezek alapján tudod kategorizálni, hogy akkor blues irányba indultunk el, vagy dzsessz irányba. Nem biztos, hogy ott fogod megtalálni, amire te vágysz, de tudod már, hogy merre indulj el, és nyilván többet fogsz tudni belőle kihozni, mert alapvetően több energiád marad másra. Hogyha egy olyan dolgot, mint én tíz perc alatt oldok meg, egy technikus megold fél perc alatt, az azt jelenti, hogy ő kilenc és fél perccel kevesebb ideig fárasztotta a fülét. Tehát pontosabban hallja, hogy mi történik, ezáltal több mindenhez tud hozzányúlni a zenében.
V: Szóval tolmács technika, kis zenekarok, háromnapos rendezvények, keverés, hobbi. Ez elég sok. Hogyan bírtad ezt a hajtást?
M: Nekem az elmúlt kb három év tényleg úgy telt, hogy megszületett az ATD lemez, és onnantól mostanáig semmi szociális életem nem volt. Visszaálltunk ugyanabba, mint ami volt a Kárpátia koncerten annyi különbséggel, hogy nem három napig tartott, hanem fél évig. Elmentem a konferencia technikás cégtől, kezdett kevés lenni nekem technikailag. Új kihívásokra vágytam, és ugyanakkor azt éreztem, hogy szívatva vagyok. Rájöttem, hogy túl jóindulatú vagyok az emberekkel. Ahogy a főnöki pozícióba kerültem, egyre több munkánk lett és kellettek új emberek. Akkor elhoztam az új embert, elbeszélgettem vele. Jó, nézzük meg, hogy dolgozol. OK, ezt tudod, azt nem tudod, akkor tanítsuk meg neked. Megy a srácnak, eltelt három hónap. Akkor most kicsit le lehet venni róla a kezünket, tud önállóan dolgozni. És akkor konkrétan eltűnt az ember. Nem ment el dolgozni, ott hagyta a rendezvényt a közepén. Mi van?! Az lett a vége, hogy ketten maradtunk a cégvezető, meg én, és akkor baszhattam a főnöki pozíciót. Ketten csináltunk meg napi öt munkát. Elindultunk hajnal kettőkor otthonról, és éjfélkor még mindig dolgoztunk, és másnap ugyanez. Nem találtunk egy olyan embert, akiben lehetne bízni, hogyha ő azt mondja, hogy ott lesz, akkor ott lesz. Nem értem az embereket. Nettó kétezer per óra, azért csak el lehet jönni dolgozni. Úgy, hogy annyi dolga lett volna, hogy mi megépítettük, ő vegyen fel egy szép nadrágot, egy szép cipőt – a cég megvette neki – egy inget, zakót, reggel nyolckor támolyogjon be a terembe, üljön le, és nézze, hogy a megfelelő ledek égnek-e. Kapott céges laptopot, rajta netkártyával, tehát az se kellett, hogy wifi legyen a közelben, egész nap csak filmeznie kellett volna konkrétan, meg nézni, hogy a ledek égnek-e. Reggel nyolctól ameddig éppen tartott az adott rendezvény. Kétezres nettó óradíjban. És első alkalommal jöttek, második alkalommal jöttek, harmadik alkalommal azt mondták, hogy kerestem annyi pénzt, már most nem jövök többet. De legalább szóljál már, hogy nem jössz, és ne a rendezvényszervező hívjon fel, hogy én megígértem neki, hogy ott lesz egy srác, és nincs ott!
V: Hadd számoljak egy kicsit fejben. Hogyha mondjuk csak öt órát dolgozik egy nap, akkor megkeresi a tízezer forintot naponta, és hogyha hetente csak öt napot dolgozik, akkor megkeresi a heti ötvenezer forintot, tehát mondjuk van egy kétszáz, kétszázötvenezer forintos havi keresete.
M: Úgy, hogy még csak öt órában dolgozott naponta. És nem öt órákat dolgoztunk. Ennél a cégnél, hogyha valaki tényleg eljött volna dolgozni, legkevesebb háromszázezer forintot vitt volna haza, és akkor szabad hétvégéi lettek volna. Ezzel együtt a legtöbb pénz, amit valaha kifizettem embernek ennél a cégnél, az kétszázhúszezer forint volt. Mert általában max kilencvenig jöttek el dolgozni. Azt mondta, keresett kilencvenezer forintot, megint úri módon élhet egy hónapig, másfél hónapig. Voltak azok az emberek, akikre ránézel, és látod, hogy nem illenek oda egy konferenciára, mert nem olyan életet folytattak. Meg voltak azok, akik azt mondták, hogy nekem diplomám van, nem jövök el egy ilyet csinálni. Igen, diplomád van – és azzal keresel ennyit? Hát nem. Akkor gyere el, csináld, és közben építgesd a magad kis életét. Ha jelentkezel valami céghez, legalább beírhatod, hogy van szakmai tapasztalatod. Mert jelenleg nincs. És ők azt mondták, hogy nem, mert nekik ez alantas munka. Nem értem, hogy egy diplomás embernek miért alantas munka öltönyben, nyakkendőben tudományos konferencián ülni és hallgatni. Lehet, hogy én vagyok ehhez alulképzett, hogy ezt megértsem. Nem azt mondom, hogy gyere el vakolni, gyere el segédmunkásnak. De könyörgöm, amíg pályakezdő, és csak azon van, hogy heti ötven önéletrajzot elküldjön, annak miért alantas, hogy tényleg céges rendezvényen dolgozzon mondjuk a Bosch-nak, vagy egy ELTE-s rendezvényre jöjjön dolgozni? Most jön szeptemberben a pápa a világkonferenciára, azt is mi csináljuk. Miért alantas munka egy ilyenre eljönni? Én fogom felportozni, meg a tolmácskészüléket adni neki, Ferenc pápának. Na szóval ezért égtem ki egy kicsit, ezt így nem lehet. Ebbe csak én fektettem energiát, új ember nem. A Gyuszinak sem ugyanaz a tempója. Igazából megértem. Ugyanezeket a köröket futotta egész életében. Úgyhogy azt mondtam neki, hogy kérlek, oldd meg. Ha nagyon nagy gáz van, szólj! Ha ég a talaj, visszajövök segíteni. De van egy másik cég. Ajánlottak egy igen szép összeget, mondom akkor nézzük meg, hogy az milyen. Elmentem oda a nyáron, ami egyébként nekik holt szezon volt, és többet kerestem, mint előtte. Majd eljött a szezon. És eljött az is, hogy megismert jobban a főnök, és elmondta nekem, hogy szeretné, ha a közeljövőben majd én is technikai vezető lennék egy másik kollégám mellett a cégben. Ez egy hónappal később a technikai vezetőnek a fülébe jutott, és onnantól megváltozott a beosztásom. Úgy változott meg a beosztásom, hogy én hétfőtől vasárnapig nem voltam otthon. Képes volt úgy megírni a beosztást, hogy én hajnal kettőkor végezzek a rendezvényen a raktárban, a raktár egy másfél óra utazásra volt nekem otthonról éjszaka, és reggel hatra vissza kellett mennem. Hétfőtől vasárnapig ilyen irodai székekben aludtam, színpadon aludtam, szőnyegbe tekerve, függönybe tekerve. Éppen attól függően, hogy mennyire volt hideg. A semmi közepén egy raktárban se fűtés, se semmi. Villanykapcsoló az úgy, hogy a teljes áramot kapcsolja, és egyetlen egy helyen lehetett kapcsolni, tehát ha vissza akartál evickélni, akkor telefonnal világítottál, megfogtad a magadra tekert kis függönyöd, és gurultál vele egyet, és múmiaként konstatáltad, hogy így tudsz aludni három órát. Na, hát ezt december nyolcadikáig voltam hajlandó csinálni, akkor adtam be a felmondásomat egy hónapos határidővel.
V: Ez 2020 december?
M: 2019, a Covid előtt még. De ez alatt én senkivel nem találkoztam, senkivel nem tartottam a kapcsolatot. Veled találkoztam egyszer még nyáron, amikor a felvételeidet csináltuk. Utána jött ugye ez a szezon. Teljesen elborult az egész. Volt, hogy kéthetente egyszer sikerült csak hazamennem. Beadtam decemberben a felmondásomat. December 9-re volt egy időpontom orvoshoz. Úgy mentem el, hogy vérvörös volt mind a két szemem, az arcom teljesen le volt sápadva. Úgy néztem ki, mint akinek májproblémai vannak, pont olyan sárgás volt az arcom. Az összes körmöm úgy nézett ki, mintha rávertél volna kalapáccsal. Gyakorlatilag folyamatosan remegett valamelyik testrészem, és nem tudtam aludni. Egész konkrétan nem tudtam aludni, csak forgolódtam, csak bámultam ki a fejemből. Elmentem orvoshoz, megérkeztek utána a leletek, és annyit mondott a doki, hogy na, ilyen leletek annak az embernek vannak, aki 24 órán belül exit. Az orvosok így mondják, ha valaki meg fog halni. Oké, akkor mit lehet csinálni? Kaptam egy injekciót. Nem tudom, hogy adrenalin, vagy mi akart lenni, de a szememet helyrehozta, és tudtam már aznap este aludni. Meg kaptam egy szatyorra való gyógyszert. Ott hagytam ötvenezer forintot a gyógyszertárban. Vitaminok voltak, de egy átlag ember napi adagjának a tízszerese. Körülbelül egy hónap alatt úgy kikupáltam magamat, hogy emberek közé mertem menni. December 24-én megálltunk, és január 3-ig nem dolgoztunk, de nem tudtam egyszerűen semmit sem csinálni. Annyira beállt erre a szervezetem, hogy teljesen megborult a bioritmusom. Amikor elmondtam a dokinak, hogy milyen munkát végeztem, azt mondta, hogy szerencsém, hogy minden reggel felkeltem, és emeltem. Tehát fizikailag én pakoltam egy kamiont minden reggel. Mert ez beindította a vérkeringésemet, és konkrétan a szervezetemnek küldött egy vészriasztást, hogy működj.
V: Hogy folytattad, amikor lejárt a felmondási időd?
M: Utána gyakorlatilag úgy voltam vele, hogy én most nem akarok dolgozni. Volt egy halál közeli élményem akkor, huszonegy évesen. Teltek a hetek, és a tolmácstechnikai cégnek mentem bedolgozni március 10-12 között Siófokra. Elvállaltam nekik egy beugrós munkát, és ott kezdődött az egész Covid, az Ipar 4.0 konferencián. Azt tudtam, hogy Gyuszinak januártól maradtak el munkái, mert folyamatosan szólt, hogy bazdmeg, ez a Covid nem vicc. Mondtam minden kollégámnak, hogy kézfertőtlenítő, meg kendő. Akkor lehet dolgozni, ha ezeket betartjátok, mert jönnek olasz vendégek. Lement a 10-i építés, március 11-én ülünk dél körül a pult mögött. Felment az egyik előadó, és csak annyit láttunk, hogy le van döbbenve az ember, falfehér. Lapozza a telefonját, és lesétált az előadói pult mögül. Majd nézünk a vendégekre, és ott is mindenki a telefonját nézni. Mi történt? Egy órán keresztül senki nem volt a színpadon. Jött oda hozzánk egy szervező, hogy tudunk-e mutatni Internetről a ledfalra vagy projektorra valamit. Küldte a linket, és ott ültünk ötszázan, három konferenciateremben szétosztva Siófokon egy szállodában, és néztük a híreket.
V: Ez a magyar, vagy az olasz volt?
M: Ez a magyar, a zárás. Tizenegyedikén úgy lezártak mindent, hogy tizenkettedikén nem tudtuk folytatni a rendezvényt, és ezt este tízig nem tudta senki. Mint amikor befújsz egy hangyabolyba valami rovarirtó spray-vel, úgy nézett ki az egész szálloda. Fejvesztve rohangáltak az emberek, mindenki telefonált, mindenki emailezett, mindenki nézte a híreket, minden tévén másik fajta híradó ment. Először jött ez a százfős korlátozás, aztán estére az volt, hogy már az sem. Óráról órára változtak a dolgok, és ott állt ötszáz ember, plusz mi, és mindenki alól kihúzták a talajt. Néztük egymást a kollégákkal, hogy na, most mind munkanélküliek vagyunk. Bent voltunk hatan technikusok, és mind a hatan munkanélküliek vagyunk. És csettintésre. Te értesz bármihez is ezen kívül? Nem.
V: Felejtsük is el a Covidot. Legalább addig, amíg nincs itt egy újabb hullám. Mesélj nekem arról, hogy most hogy kapcsolódsz egész konkrétan a zenéhez, a koncertekhez. Most csinálod Vecsei Marcinak az új, tízszámos projektjét. Ezen kívül valami?
M: Van azon kívül még egy zenekar, amivel körülbelül két éve dolgozom, csak pont a covid kettészakított mindent. A Soul Wake zenekar. Egy bemutatkozó koncertjük volt eddig, de mindannyian régóta zenélnek, és kitalálták, hogy csinálnak egy négyszámos demót.
V: Nekik keversz?
M: Meg a koncertet is hangosítom. A Dürerben hangoztam a legelső koncertjüket a kisteremben. De megyek az új Dürerbe is.
V: Siratom a régi Dürernek a kistermét, imádtam.
M: Sokkal jobb lesz az új Dürer Kert, én már láttam.
V: De ott nincsen kisterem, úgyhogy hasonszőrű kisbandák ott nem tudnak majd fellépni.
M: De lesz! A nagyterem pedig ugyanúgy fog kinézni, mint a régi, csak a jobboldali fal el fog tűnni, mivel az épületnek az a része a Dunára néz, és az végig ablak lesz. Sokkal jobb, mint a régi volt, szerintem. Sokkal hangulatosabb. Olyan, mint egy mini fesztivál.
V: Bármennyire is drukkolunk nekik, azért nem véletlenül nem tudták a Zöld Pardon bezárása után a ZP-t újra nyitni máshol. A Dürer Kert is azért volt Dürer Kert, mert ott volt, ahol volt. Nem csak azért, mert jó volt a technika, és jó volt a hely. Nem csak a hely meg az emberek miatt, hanem az épület, a lokáció miatt is, meg a hozzá kapcsolódó élmények miatt. Vagy ott van a Gödör. A régire te már nem nagyon emlékezhetsz, de persze van új helyszín, sőt, most egy még újabb helyre költöznek. Jó hely, jó gárda, jó koncertek, de a közönség, és egyáltalán a felhajtás már nem ugyanakkora.
M: Most én voltam kint már háromszor az új Dürerben. Ugyanazok az emberek vannak ott. A pultosok is visszajöttek, meg ugyanazokat az arcokat látom, ugyanazok a zenészek ülnek ott, akik régen. Nem ismerek senkit név szerint, de ránézek, és lehet, hogy három éve nem láttam ezt az arcot, de ismerem. Tudom, hogy honnan ismerem.
V: Én remélem, hogy megmarad, és drukkolok nekik őszintén. Na jó, egy sztenderd kérdésem következik. Vannak nagy aréna koncertek, vannak pici klub koncertek, meg vannak a kettő között mondjuk a Park meg a Dürer Kert, meg hasonló közepes koncertek. Te miben látod ezeknek a különbségét? Meg egyáltalán hova szeretsz menni, ha zenét hallgatsz?
M: Egyetlen különbség van ezek között, a pénz. Semmi más. Az egyik hely jobban megteheti, mint a másik, hogy jobb cuccot vegyen. Semmi más különbség nincsen. Ugyanaz a technikus áll mind a három bulin. Ugyanaz a tömeg jön be mind a három bulira. Tehát nem ebben van a különbség. Egyszerűen a Parknak akkora tőke volt a segge alatt, hogy a legjobb L-Acoustics hangfalak vannak fent, ami Magyarországon létezik. Nem tudsz vele versenyezni. Mindig is a Park fog a legjobban szólni szabadtéren Budapest környékén, mert ott van a legjobb hangcucc. Ettől függetlenül még el lehet cseszni. Ugyanakkor egy Aréna, az már megint egy másik szint, mert oda főként külföldiek jönnek, és a külföldiek hozzák magukkal a külföldi céget, a saját technikájukat. Én voltam Hans Zimmer koncerten dolgozni az Arénában. Ott kiraktak harmincnégy darab szubládát, aminek darabja két és félmillió forint, és kiraktak úgy négyszer ennyi topot, aminek darabja szintén ennyibe kerül, és akkor még a fényről, a hidakról, az aréna szélességű színpadról nem beszéltünk. Felállítottak rá egy hatalmas zenekart, és olyat szólt a Karib-tenger kalózainak a zenéje, hogy azt hittem, a gatyámba csinálok a macskahídon fönt a fejgép mögött. Ez egy más világ. Nem az Aréna szól jól akusztikailag, hanem a külföldi cégnek van egyszerűen annyi pénze, hogy a legjobb szakember fog a legjobb technikával ott állni, és az nem tud rosszat szólni.
V: Tudod te még a koncerteket úgy hallgatni, mint a közönség egy tagja?
M: Nem, esélytelen. Akkor is azt fogom nézni, hogy szabálytalanul van felkötve a line array, valakinek a fejére fog esni. Vagy, hogy rossz helyen vágták el a crossovert, és nem jól találkozik a magas és a mély. Én már ott tartok, hogy a koncerteken valójában nem tudom élvezni a zenét, viszont van valami, amit iszonyatosan tudok élvezni. Az a szöveg. Például mondtad az interjú előtt, hogy a PMH bizonyos szempontból középkategóriás zenekar. Nekem ők soha nem tartoztak középkategóriába, mert a zenei része, a bakik nem érdekeltek annyira. Egyszerűen a Csikay-nak a szövegei úgy tolják az arcodba a realitást, hogy leülsz tőle. Ez az, amit tudok élvezni egy koncertben. Nekem inkább olyan egy koncert, mint egy stand-up estet hallgatni, hogy nevetünk a humoristán, de közben elgondolkodsz, hogy hát, ez nem vicc volt.
V: Mi a jövő? Ha elfelejtjük a Covid-ot, számodra mi a jövő? Miket szeretnél csinálni? Kötődik egyáltalán a zenéhez?
M: Én nagyon szeretnék valami olyasmit csinálni, amit néhány cég meg is csinált már Pesten. Rendezvénytechnikával akarok foglalkozni mint vállalkozó. Konkrétan egy zenekarral menni, és biztosítani nekik a technikát. Pontosabban több zenekarnak. Amikor egy nagy zenei produkció, mondjuk ez a Kárpátia, Osszián, Depresszió hármas elindul, ezek nem úgy néznek ki, hogy minden egyes helyszínen feláll a zenekar a színpadra, és elkezdődik a hangbeállás. Ott kezdődik a munka, hogy a zenekarok kivonulnak a puszta kellős közepére, ahol semmi sincs – itt koncert sem lesz. A velük érkező cég pedig felépíti ugyanazt a színpadot, amit tíz-tizenöt-húsz állomáson keresztül minden egyes alkalommal fel kell majd építeni. Bemikrofonozzák ugyanúgy a zenekart, ledugják ugyanúgy a zenekart, megvárják az estét, hogy a fényesek is dolgozhassanak, és minden egyes zenét átvesznek, hogy annak hogyan kell megszólalnia. Ezt pedig felveszik egy mérőmikrofonnal. A fényes ezt elmenti a pultba, a hangos elmenti a pultba. És amikor megérkeznek egy koncert helyszínre, nem az van, hogy ott újra beállnak, és megpróbálnak hasonlót csinálni, mint korábban. Hanem azt mondod, hogy itt a mérőmikrofonnak a görbéje, így szólt a zenekar, akkor állítsuk ugyanide a termet. Úgy állítod be a hangszórókat a teremben, hogy pontosan ugyanúgy szóljon, mint kint a pusztában, meg az összes koncerten. Mert a néző Salgótarjánban, Debrecenben és Budapesten ugyanazt a koncertet fizeti ki. Miért kapjon más élményt? Ez az, ami én szeretnék csinálni.
V: Ehhez mi kell neked? Ehhez hogy tudsz kapcsolódni?
M: Ehhez még nekem rengeteg tapasztalat kell, rengetek ismeretség kell, és nem kevés pénz, hogy egy saját vállalkozást tudjak így csinálni. Amúgy nem is látom reális célnak, de azt mondom, hogy az embernek mindig nagyobbat kell álmodnia, mint amit elérhet. Hogyha mindig csak az van, hogy beéred ennyivel is, akkor valójában csak ülsz a seggeden, és várod a sült galambot. Én viszont nagyon szeretném ezt. Ha elérem, álmodok majd egy nagyobbat. De ha nem, akkor is szeretnék egyszer egy ilyen pozícióban dolgozni. Dolgoztam professzionálisan hangosított zenekarokkal jó környezetben, de olyan még nem volt, hogy ott lettem volna a kezdetektől.
V: És hogyha mondjuk a realitást nézzük, és a következő kettő-három évet, akkor mik a tervek?
M: Következő kettő-három évben? Igazából élni szeretnék, semmi mást. Szeretném visszacsökkenteni a munkaterhet, hogy maximum négy bulit csinálok egy héten. Legyen az akár hobbi, akár tényleges munka. Max négyet, és legyen életem, legyen szabadidőm. Mert egy normális ember dolgozik hétfőtől péntekig nyolc órákat mondjuk. Én azon a heti négy nap is valószínűleg húsz órákat fogok dolgozni, úgyhogy az bőven elég egy hétre. Szeretnék többet sörözni!