top of page

Papp Szabolcs
2019-10-14

disclaimer: Ez a Papp Szabolcs nem az a Papp Szabolcs. Vagyis nem a Supernem frontembere.

Viktor: Mik voltak az első lépéseid a világhír és Grammy-díj felé?

Szabi: Tanultam tíz évig zongorázni, viszont nagyon belefásultam a végére – szerettem, de elfáradtam. A klasszikus zongora oktatás úgy épül fel, hogy játszogatsz, előadod, játszogatsz, előadod. Egyszer minden félévben letudod a vizsgadarabot, a kötelezőt. De semmi beleszólásod nincs, a tanterv adott. A vége felé pedig eltörtem az ujjamat, nem tudtam felkészülni az érettségi mellett. Egy csomó rossz emléket szedtem össze, amikor nem felkészülten mentem a vizsgára; ugyanis külön kellett vizsgázni, mert eltört az ujjam.

V: Ez a tipikus gimis zenetanulás?

Sz: Általános, plusz gimi. Aztán egyszer csak jött az ihlet. Elkezdtem hallgatni másfajta zenéket, könnyűzenét. Linkin Park, Backstreet Boys, Limp Bizkit.

 

V: Te voltál az egyik abból az összesen három Backstreet Boys rajongóból, aki nem lány. Gratulálok, megtaláltuk a háromból az egyiket!

 

Sz: Bizony, megvolt az összes kazettán. Utána át a Limp Bizkitre, majd jött a Linkin Park. Gimiben pedig egy haverom mutatott japán zenét, amikor cserediák voltam. WTF? De teljesen rajta maradtam. Az első zenekar, amit hallottam, egy HY nevű pop-punk-rock formáció volt. Emlékszem, hogy a Street Story volt az akkori slágerük Japánban. Ezt onnan tudom, hogy Bécsben voltam cserediák három hónapig, és az ottani japán diák mondta, hogy na ez pörög most kint. Tehát olyan infót kaptam, amit az itthoni többség nem ismert, de én meghallgathattam, hogy milyen. Nem az akkori Linkin Park Numb vonal volt, de éreztem, hogy ez kell. Hazajöttem, és kiderült, hogy a saját padtársam is hallgat japán zenét, de nem ezt az ágát, hanem ennek a gót-rock változatát. De az is japán volt. Mutatta, hogy miket hallgat és én is mutattam az enyémet. Ebből elindult egy barátság, ami odáig fajult, hogy 2006-ban az érettségink előtt kb. egy hónappal felvetettem, hogy alapítsunk zenekart. Ő meg rávágta, hogy igen, de majd érettségi után. Jogos volt... Megalapítottuk a The 21st Cherry Boys-t. Amiről utólag megtanultuk, hogy ez a szűz fiúk gúnyolása Japánban, tehát még egy öngólt is lőttünk. A 21st Cherry Boy egy akkori japán sláger volt a Buck-Tick nevű bandától, és annyira hülyén hangzott, hogy csak az ’S’ betűt tettük a Boys végére, és meg is volt a banda neve.

 

V: Hogy működött ez a banda? Ketten voltatok?

 

Sz: Elkezdtünk zenéket írogatni. Volt egy akusztikus gitárunk, és egy Casio szinti, ami újkorában kerülhetett százhúszezerbe, de a gyakorlati értéke már a harmincezret sem érte el. Processzorhibás volt sajnos. A harmadik tónusnál már recsegett. Felvettünk két dalt és meglepő módon mindenkinek tetszett, így persze többet akartunk. Egy ismerős megtanított minket alap szinten számokat keverni: hogyan lehet sávokat eltologatni, reverb-effektet használni, és akkor már azt éreztük, hogy miénk a világ, és egy albumig meg sem álltunk. Májusban  megalakult a zenekar, augusztusban pedig kész volt a lemez. Egy közös volt kettőnkben, nem akartunk feldolgozni: tíz évig játszottam Bachtól Bartókig mindenfélét; a saját ötleteimet akartam kidolgozni. Tanultam elég akkordot, harmóniákat, próbáljunk meg szöveget írni rá.

 

V: Hány szám volt az albumon? Illetve mennyire voltak ezek összetett, kiforrott számok?

 

Sz: Ez tíz-tizenkét dal volt, klasszikus felépítéssel: dallam, verze, refrén, szóló, váltakozva. Legtöbbször egy szinti vagy max kettő, és egy gitár, plusz egy vagy két ének sáv. Nyilván a keverés tele hibával, de nagyon érdekes tanulási folyamat volt. A projekt húzott minket, és mi a projektet. A haverom kapott a születésnapjára egy elektromos gitárt közben és ezért persze újra kellett venni egy-két sávot. Viszont amikor elkészült, annyita vitt a lendület, hogy azt mondtuk, rögtön megcsináljuk az első kislemezt is október 31-ig. Augusztustól októberig temérdek időnk van. Hat szám egy EP, belefér. Közben elkezdtünk kretén klippeket csinálni. Nagyon low budget volt. Lementünk a borospincébe a leghülyébb ruha szettünkben, felvettük több szögből a zenét, és készen volt. Március végére már dupla albumot vettünk fel, két lemezt egyszerre. Egy rock és egy elektro lemezt. Nyilván kidolgozatlan alapötletekre épült, de itt már bevittük az elektronikai szoftvereket, elkezdtünk megtanulni programozni dallamokat, effekteket.

 

V: Ezeket az albumokat kiknek mutattátok meg? Volt közönségetek?

 

Sz: 2006 decemberében az első lemezt már énekelte egy szubkult klub. Volt egy anime klub Szegeden: a SZMAK, a Szegedi Manga és Anime Klub. Ott voltunk mindketten tagok, ezért bedobtuk oda a lemezt. Röhögtek egyet rajta, de aztán csak elfajult addig a dolog, hogy felléptünk egy szilveszteri házibulin, ahol tizenegy-két számot élőben letoltunk egy szintivel és egy gitárral. Felvétel is van róla, de ezt tagadjuk. Ott még a haverom énekelt. Akkor még ő volt az énekes, én később váltottam. Bejött egy srác a klubból, hogy gitározna, mert tudja, hogy a haverom nem tud gitározni és énekelni egyszerre, tekintve, hogy csak két-három év tapasztalata van.  Tény, hogy a gyors zeneírásba nem fért bele, hogy technikailag is fejlődjünk. A srácot eleinte nem engedtük be a csapatba, mert azt éreztük, hogy ez a mi privát szféránk. De elgondolkoztunk azon, hogy mi lenne, ha tovább fejlesztenénk a projektet, mert kiderült, hogy ő gitározik ugyan, de a basszusgitár a fő vonala. Meglepő módon autodidakta módon tanulta, de közben már számokat írt és szerintem iszonyatosan jó ötletei voltak. Úgy írt harmóniákat, számokat, dalokat, hogy neki volt a legkisebb képzettsége mind hangszeresen, mind szolfézs oldalon. 2007 elején már csináltuk a második lemezt, de közben elkezdtük vele átdolgozni a korábbi számokat előadhatóbbra. Végül vele készült el egy demó. Egy olyan demó, ami javarészt inkább az ő keze munkája. Ugyanúgy otthon vettük fel, de ezt már alaposabban elkezdtük rendberakni. 2008 elejére készült el. Ezzel párhuzamosan a T21CB kiadta a harmadik lemezét 2007 nyarán, aminek a címe Before Break volt. Eddigre döntöttük el, hogy megállítjuk ezt a projektet, mert rá akartunk koncentrálni az újra. Meg akartuk tartani a nevet, de éreztük, hogy ez nem eladható. Úgyhogy megállt a Before Break lemezzel. Közben már ott tartottunk, hogy a SZMAK-ból grafikusok rajzolták a borítóinkat és fórumon is megosztottuk az újabb szerzeményeket. Végül 2007 nyarán startolt el az új projekt teljesen, T21CBs és új számokkal. Ennek is volt egy pizsama partija, ahová csak egy-két ismerős és a barátnők voltak meghívva. Haverom lakása, tetőtér, hangoskodhattunk. Ekkorra már volt egy gitárpedálja is, amin dobgép is volt. Ugyanazokra a dobsémákra előadtunk 12 számot, teljesen fasza volt. És utána beindult a történet. Dark Cherry lett a banda neve. Kilencedik hóval elindult az első szám – egy korábbi T21CB számnak volt a feldolgozott metál változata: Deeper Darker Hater. Nagyon spooky dolog. Majd utána jött a Monster, ami már az élő előadásokon is ment rendszeresen.

V: Ezeken már te énekeltél?

 

Sz: Éppen a Monsternél döntöttük el, hogy ki fog énekelni. Mind a hárman ének próbákat tettünk, de egyikünk sem akart énekelni. Nekem volt a leginkább helyben a hangom, tehát azt mondták, hogy erre kellene építeni. A metálban a szinti úgymond hanyagolható, tehát én voltam a feláldozható, aki önként „vezethette” a zenekart, de legalább énekelhettem, tehát mehettem céltáblának.

 

V: Hogyan jött a képbe a dobos?

 

Sz: 2008 februárban kiadtuk a Monochrome Rainbow-t, amin nyolc saját dala volt már ennek a projektnek. Elektronika, élő bassz, élő gitár, élő ének, de még programozott dobok. Felraktuk ezt a netre azzal, hogy dobost keresünk. Ott voltunk Szegeden és Budapesten az összes portálon, és felraktuk tudod, a hangszerboltoknak a fórumaira, MySpace-re, és ami csak létezett - mindenhova felraktuk, hogy Szegeden dobost keresünk. Meglepő módon volt egy-két jelentkező. Nem több, mert amúgy elég progresszív műfajban játszottunk, ráadásul nem is dolgoztunk fel semmit, csak saját dalokat terveztünk előadni, nyilván a maga kezdetleges keverésével. Jött egy srác, aki mondta, hogy neki idő kell, de ő tud takkra pontosan dobolni, csak nincs rendszere. Neki nincs metronómja, ami megy a fülében, mint a profi dobosoknak. Mellette döntöttünk. Közben már ott tartunk, hogy az új gitár mellé érkezett egy kis elektromos Fender erősítő, ami már koncert pozitív volt. Érkezett egy új szinti is és egy kis keverő, amire a mikrofonokat be lehetett bedugni, aztán jött az első mikrofon haveromnak és nekem is. Folyamatosan épült az arzenál. Beindult a banda, az egyetem meg kit érdekelt akkoriban?! Ez a jegyeimen is látszott sajnos. Harmad-negyedévben sokkal jobban tanultam, mint az első kettőben. Közben becsajoztam 2008-ban, tehát minden volt, ami kellett az élethez.

 

V: Hogyan szervezted a banda mindennapjait, a próbákat? Hogyan ment tovább a dalszerzés?

 

Sz: Kialakítottunk folyamatokat a zenekaron belül. A basszeros volt a legaktívabb zeneírás terén, gyakorlatilag ontotta az ötleteket. Megállapodtunk, hogy GuitarPro-ban írjuk meg a terveket. A kész tervet követően muszáj volt legalább a zenekar javának rábólintania arra is, hogy elkezdjünk valamin dolgozni előadásra. Mindenki kidolgozta magának eljátszhatóra a sávját. Tehát például ha a basszeros megálmodta az alját, utána a dobos átírta a dobot olyanra, amit ő el tudott játszani kényelmesen. Az nem igaz, hogy nem akart fejlődni, de volt egy limit, amit el tudott játszani és az idő, amit a projektre tudtunk szánni. Biztonságra törekedtünk tehát, egy kényelmes mennyiségi növelésre, hogy ne menjen a koncert rovására. Egyébként tizenkettő dalunk volt az elején és tizeneggyel léptünk fel először színpadon. 2008 februárjában még ott tartottunk, hogy dobost keresünk, de augusztusra eljutottunk oda, hogy fölraktunk három dalt a dobossal. Ugyan a dobos csak beprogramozta a dobot még akkoriban, mert nem tudtuk dobot otthoni körülmények között feljátszani, de legalább egy dobos programozta. Végül novemberben felléptünk.

 

V: Ki tolta ennyire a felvételeket? Erre sok banda törekszik, de azért elég kevés ennyire produktív.

 

Sz: Úgy érted, miért csináltunk ennyi demót? Ez az én fixa ideám volt. Az egyik dolog az, hogy megmarad, amit csinálunk és ez egy emlék. De egy koncertről amatőr szinten értékelhető felvételt csinálni rohadt nehéz. Az recseg-ropog, szar minőségű. Igen, te vagy rajta a hevében. De ha otthon veszed fel a dalt, kicsit mókolsz rajta, az a manifesztója a te zenédnek, a te személyiségednek. Az megmarad, azt meg tudod hallgatni egy év múlva is hallgatható minőségben. Mint ahogy máig fent is van a Drive-omon, bármikor letölthető minden számom ebből a projektből. 2008-ról beszélünk, tizenegy éves, és mégis imádom.

 

V: Mesélj az első koncertről!

 

Sz: 2008 november, eljutottunk az első koncerthez. Jött a mélyvíz. Olyan szinten jött egy mélyvíz, hogy kis híján felbomlott a zenekar. Valójában nem először. Közvetlenül előtte azért, mert a basszerosunk a szomszéd településről jött be. A nyáron dolgozott, mert nem volt anyagilag eleresztve, amit nem tiszteltem eléggé, és egyszer egy késés és a felkészülés hiánya miatt leordítottam a fejét. Két vagy három hétre voltunk a koncerttől, baromi stresszes voltam. A mi garázsunkban próbáltunk, tehát én úgy éreztem, hogy mindent megadtam a zenekarnak, hogy működjön. Még a szomszédokkal is összevesztünk. Cserébe az elvárásom is magasabb volt. Az eset után derült ki két dolog. Az egyik az, hogy a szerencsétlen lekéste a buszt, és tízen pár kilométert sétált, hogy bejöjjön hozzánk, amiről azt gondolom, hogy le a kalappal. A másikat később hallottam vissza. A barátnőmnek mondta a koncert után, hogy mégsem mond le a zenekarról, és lenyeli a büszkeségét és követ engem. Ami nagyon érett gondolkodásra utal ebben az életkorban. Azért a húszas éveikben az emberek inkább lázadó titánok, akik megmutatják a világnak, semmint ennyire higgadtak. De hála az ő hozzáállásának sikerült átlendülnünk ezen a vitán.

Visszakanyarodva az első koncerthez: a Fészek klub volt a helyszín, ami az egyik szegedi klub volt akkoriban, ahol fel lehetett lépni. A klub méretéről azt kellett tudni, hogy 30 fős közönség felett már atomjó vagy. Hetven főnél már telt ház volt. Nagyon pici hely volt tehát. Tudni kell, hogy nem kapsz pénzt azért, hogy fellépsz Szegeden. Ahhoz nagyon ismertnek kell lenned. Ezért a legtöbb zenekar azt mondta, hogy ő kér egy beléptit, és abból finanszírozza a benzint meg az egyebeket. Mi viszont azt mondtuk, hogy nincs belépő. Mindenki mondta, hogy hülyék vagyunk, elmegy minden pénzünk de én erre azt mondtam, gyerekek, egyébként sem fizet senki egy ismeretlen zenekarért - legalább jöjjenek be ingyen és hívjunk be mindenkit, aki a bűvkörünkben van. Ez jó is lett volna, viszont az első koncertnél elkövettük azt a hibát, hogy egy gyulai zenekar jött fellépni velünk. Igazi profik. Rádiós headsetekkel retro elektropop-rockot játszottak, meg feldolgozásokat, csak hát mi frissek voltunk, tehát nekünk eljöttek a barátnők meg a szüleink, nekik meg senki. Na, huszonegyre meg úgy húzunk lapot, hogy az utolsó pillanatban szóltak, hogy a Fészeknek van egy másik bulija. Mi meg menjünk a Fészek 2-be, no para. Akkor még nem is tudtuk, hogy mi az a Fészek 2, de kiderült, hogy a Fészek 2 Szegeden egy másik klub: egy volt uszoda melletti csarnok. Százhúsz ember is kényelmesen is elfér azon a helyen. Na, ott voltunk harminc alatt. Hát az szellős volt, ráadásul az apukák nem ropták a csak általunk ismert számokra. De semmi baj, mert legalább élesben kiderült, hogy a keverők nem száz százalékban panolnak! Ez azért volt probléma, mert a két sávból az egyiken volt a digitális háttér a hangszórókra, a másikon a takk a fülesbe. Ha viszont nem 100%-os a pan, a hangszórón a takk is jön. Hát arra játszottuk el az első koncertünket. Úgyhogy figyeltünk arra, hogy mindenki ritmusban legyen! A legszebb, hogy annak ellenére, hogy totál bukó volt az este, dicsértek minket, hogy nagyon egyben vagyunk. Tanácsokat adtak, mi voltunk az anyukák szeme fénye, de hát tudjuk be ezt bukónak. És ez a buli picit pihent is egy pár hónapig.

 

V: Több szempontból nagyon különböző a te történeted, mint amiket eddig hallottam. Egyrészt úgy tűnik, hogy diktátor voltál.

 

Sz: Vita sincs benne!

 

V: A bandákban nehéz egyensúlyban tartani a demokráciát meg a banda vezetését. Demokrácia, vagy diktatúra? Hogyan fejlődött nálatok ennek a dinamikája?

 

Sz: Nehéz visszaidézni, mert ez önkéntelenül is kialakul. Az egész elindult azzal, hogy a T21CB két tagból állt, a haveromból és belőlem. A haverom fél évvel idősebb, mint én, de kettőnk közül ő mindig a visszahúzódó művész volt, én pedig a hangos, de rendszerezett fajta. Ő egyébként angol szakra ment tovább kifejezetten fordítói területre, én közgazdásznak. Így ez tovább erősödött. Én egyfajta irányító vagyok, aki szeret szervezni, szeret elmókolni dolgokon, jövőképet alkotni. Lehet, hogy magamra húzok egy raklap szart emiatt, mint a YouTube, a zenefeltöltés, a klip vágás megtanulása. De ezt szerettem vinni. Aztán jött a harmadik ember, aki szintén művész volt. Így alakult. Lehet, hogy ezért is lettem én az énekes, mert mertem vállalni ezt a szerepet.

 

V: Kívülről nézve téged annyira egyértelmű, hogy egy bandában te leszel a frontember! Ne haragudj, de nem lényeg, hogy ki mennyire tud énekelni. Két introvertált ember mellett, aki már azzal kilép a komfortzónájából, hogy hangszert vesz a kezébe. Neked viszont az kellett, hogy rólad szóljon a sztori.

 

Sz: Nagyobb színpad az arcomnak! Lehet, hogy így volt.

 

V: Te szeretsz a középpontban lenni. Ez egy kényelmes helyzet, amiben lubickolsz.

Sz: Van ebben igazság, nem félek tőle. De ez is oda-vissza ad. A színpad nagyon tanít a pofonokkal. Ezután az egyetemen prezentálni már sétagalopp volt. Hogyha belegondolsz, tök sokat tanulsz. Most is, ha a céged előtt kell prezentálni, hetven sales-es előtt, van aki fél, meg van, aki simán kiáll. Utóbbi valószínűleg zenélt. A bandával a helyzet például úgy alakult, hogy engedték, hogy vigyem a pénzügyeket, de a haverom volt a kasszás. A japán vonalat is igyekeztünk megtartani. Legyenek művészneveink. Mert az, hogy Szabolcs, meg Jani fellép, az gáz. De az, hogy Jigsaw, mindjárt más! Mindenkinek a személyiségéhez hasonlítót kerestünk. Ez elment nagyon vicces irányba is, mert nekem például volt egy becenevem a japán klubban és fórumon, ahol sokat postoltunk. Én egy olyan műfajt hallgattam, amit senki nem hallgatott közülünk akkoriban (vagy legalábbis nagyon kevesen). A japán rock-metálnak van egy ága, a visual kei. Ez a nyolcvanas évektől indult, máig megy – sokat lehet róla olvasni a neten, akit érdekel. Később, a kétezres évek felé bővült a szcéna, megjelentek különböző változatai a visual keinek is. Ilyen volt az oshare kei. Zeneileg azt mondanám, hogy a punk és a glam rock között van. Nagyon szerettem pár zenekar dalait (pl. Baroque), de rajtam kívül kábé senki. Tehát nagyjából külön volt egy topik nekem a fórumunkon is, ez a Szabi topic volt. Megkaptam az Oshare szépség becenevet egy vigyor miatt, ami angolul ugye „Oshare Beauty”. Ezt japános tört angolsággal Oshare Booty-nak is lehetett mondani, ami ugye seggest jelent. Ez olyan szinten rajtam maradt, fórumon, szubkultúrában, hogy még a budapesti partikon is OB-nek hívtak. Ez volt a fórum nevem, és ez megmaradt zenekari művésznevemnek is. A basszeros, ha éppen „nem szeretett”, Tampon úrnak hívott. Ugye szívtam a vérüket, úgyhogy visszakaptam. Nyilván én voltam a „gonosz diktátor”, de cserébe megvolt a terük. Tudták, hogy rendszerezem a próbákat, a befizetéseket, voltak fellépések, demózás, kevergettem a zenéket, tehát volt eredménye annak, amit csináltunk.

 

V: OK, amiről most beszélsz, azok a folyamatok. De abban, hogy ki mit akar a bandától, abban mennyire érvényesülhetett a diktatúra?

 

Sz: Semennyire. Ebben csak az volt a szerepem, hogy dacára annak, hogy együtt döntöttük el, hogy mik a dalok, egy picit próbáltam ezeket fékezni. Szükség is volt erre, mert a basszerosunk volt, hogy egy héten hat új dalt bedobott. Komplett dalokat, amiket meg tudtál hallgatni, és tudtad, hogy merre megy. A zenekar viszont nem bír el mindent. Ő ha Muse-t hallgatott, írt három Muse kópiát. Azok a dalok önmagukban zseniálisak voltak, és mire kidolgoztuk, nyomokban sem tartalmaztak Muse-t, de aztán berakott két pop dalt. Aztán jött egy metál dal. De olyan metál dal, hogy kilenc perces akusztikus gitárral induló, szétordítós darab, amelynek a végére szétszeded a fejedet is. Az én felelősségem volt, hogy ezt megfelelő keretek közé próbáljam terelni. Mert a DC még így is nagyon eklektikus volt a glam rocktól a már-már metál jegyekig nyúló dalokig. És ez nem volt előny hosszú távon. Minél előrébb mentünk, annál jobban próbáltam ezt beszűkíteni. Egy idő után például kivettük a pedálokat, és azt mondtuk, hogy egy gitáros két pedált használjon: váltsunk akusztikus és metál gitár hangzás között, de ne legyen sokkal több. Nem azért, mert neki nem volt több, hanem túl eklektikusak voltunk, és legalább a hangzás tarta egyben a dalokat. Ugyanez a szintetizátorral. 250 hang van egy Korg szintiben alaphangon, plusz amit még beletöltesz, de azt mondtuk, hogyha 15-re, vagy 10 alá vesszük, akkor egy egységesebb hangzást ad majd.

 

V: No és konkrétan ki mit várt a bandától?

 

Sz: Világhírnevet, kurvákat. Semmit tulajdonképpen. Azért csináltuk, mert élveztük. Élveztük azt, hogy dalokat írunk, hogy előadtuk embereknek. Persze, ilyenkor egy picikét a hírnévről is álmodik az ember. Ha valakinek nincsenek elvárásai, akkor ne zenéljen. Legalább egy kicsit legyen nárcisztikus, akarja magát megmutatni. Különben mi a fenének lép fel? Valld be, akár magadból kiindulva. De nem voltak egzaktak ezek az elvárások. Valahol mindig játszottunk a gondolattal, hogy ebből menő lenne megélni, és valahol mindig is tudtuk, hogy ebből nem fogunk megélni. Nem azért, mert mi szarok vagyunk – persze, azok vagyunk, ezt is be kell látni utólag – hanem azért, mert tudjuk, hogy van egy belső kör Magyarországon. És vagy a része vagy a gyerekkorod óta, mint a No Thanks, vagy nem. Befutott bandák esetében vagy egy menedzselt bandáról beszélünk, vagy azokról, akik vérrel verítékkel nagyjából húsz év alatt összepakoltak valami tűrhetőt. A kettő között volt persze egy-két szerencsés, aki ügyes volt. Szegeden konkrétan egy, a Dystopia nevű metál banda, de hát ott is kiderült, hogy a srác keverést tanult, a másiknak bolttulajdonos volt valakije stb. És olyan munkakörökben helyezkedtek el a jövőben, amibe belefért az, hogy akár kétnaponta próbálnak. Na most ez azért egy necces sztori. Mi már az elején láttuk, hogy ez a Dark Cherry-ben nem lesz benne. Zárójel: a Dark Cherry-nek a neve a T21CB-ből jött. A cherry szó a The 21st Cherry Boysból adódott. De a Dark Cherry eladhatóbb, rövidebb, menőbb. Visszatérve az álmokra, azt is beláttuk az elején, hogy mindenkinek megvan a magánélete. Legyen heti egy próba, az fixen péntek. Beáldoztuk a pénteket, akkor nincs csajozás, nincs semmi lazulás: próba. Asszem négytől vagy öttől volt próba nyolcig-kilencig, de utána is miénk volt a próbahely. Ezt próbáltuk tartani, ez fért bele.

 

V: Mesélj arról, ahogy vezetted a bandát!

 

Sz: Bizonyos folyamatoknál nem várhatsz a többiekre. Mindenki vár a másikra, hogy történjen valami, és akkor nem lesz semmi. Akkor nem lesz haladás. Egy zenekar gyakorlatilag egy mikro szervezet. Jobb, ha van egy senior, aki elvégez dolgokat és hoz döntéseket, vagy legalább elősegíti azokat. Ha a többi nem ért egyet, akkor revidiálhatja a gondolatait persze, de általában jó döntést kell hozni. Bele kell állni ebbe a pozícióba. Az nem működik, hogy mindenki koncertet szervez, mert annak káosz a vége.

 

V: De ha jól értem, te nem marketing vezető, hanem irodavezető voltál. Te voltál az, aki a banda alá tette a folyamatokat, te biztosítottad a hatékonyságot. De azt, hogy merre megy a banda, vagy milyen személyes igényeket elégít ki, ezt a tagok azért tudták befolyásolni.

 

Sz: Igen, abszolút. Erre volt ráhatásuk. Ha azt mondta a zenekar három, később négy tagja rajtam kívül, hogy ezt a dalt játsszuk el, akkor nyilván nem mondtam azt, hogy lófaszt. Akkor már nagyon meg kellett indokolni. Ebben demokrácia volt.

 

V:  És az sem volt kimondva ha jól sejtem, hogy ez a te bandád, és te vagy a főnök.

 

Sz: Nem, ezt nem szeretem, abszolút nem. Mindig együtt, mindig közösen. Na jó, azért az enyém volt az első fotó a weboldalon, de ez is a frontemberség miatt. Vokál, gitár, bassz, szinti, dob. Később volt szintisünk is, most lelőttem a poént.

 

V: De a frontemberséghez hozzátartozik a kérdés: te voltál a legjobb képű?

 

Sz: De jó fej vagy... nyilván!

 

V: Ez a Dark Cherry neked a fő projekted volt? A fő banda? És innentől kezdve kollaborációk vannak és egyéb projektek.

 

Sz: Igen, ez az, ami fellépett.

 

V: Beszélgessünk arról, hogy éreztél-e különbséget abban, hogy ki mit akart ettől az egésztől.

 

Sz: Igen, volt különbség. Például nem tudom, hogy a dobosunknak mi volt a célja. Élvezte, hogy fellép. Neki metál közössége volt, tehát ő volt leginkább érzékeny a kritikákra. Brutál sok kritikát kaptunk, amiért nem metál banda voltunk. Közben ő volt a legnagyobb tökéletesség fighter. A basszerosunknak pedig ez az élete volt. Neki valósítottuk meg a legtöbb dalát. Nagyon kötődött a bandához. El tudta volna talán képzelni az életét ebből. Nem mondom, hogy feltétlenül neki volt a legegyszerűbb élete közülünk, ellenkezőleg. Aztán ott van a gitárosunk, az örök spanom, haverom, Jani. Ő egyke volt, mindene megvolt, és mindene is. Innentől kezdve őneki a banda egy kényelmes projekt volt. Ő komfortból vitte, de azt becsülettel. Én meg nem tudtam, mit akarok ebből. Tudtam, hogy egyetem, aztán dolgozok. Tudtam, hogy marketinget vagy menedzsmentet vagy valami hasonlót csinálok majd, amiből pénzt szerzek. Ez volt a célom. És mindemellett vittem a bandát. Ha bejött volna, örülök, de már ott is tudtam a végén, hogy így, ilyen szinten ez nem futhat be. Nem így kellene haladni ahhoz, vagy nem ilyen tempóval, vagy nem jól találom a fogást, vagy rossz helyen vagyok, vidéken. Játszottunk a befutás gondolatával, de azt is éreztem, hogy van ennek egy kifutása, egy szakadó pont. Talán éppen ez is vitt minket előre.

 

V: Ott tartottunk az időben, hogy az első koncerttel megégettétek magatokat. Mi történt utána?

 

Sz: 2008 év végén megvolt az első koncert novemberben, és egy picit visszavonultunk. A demókat újra vettük, beadtuk pályázatokra, azokon sorban elbuktunk. Kaptunk egy pofont. Lehet, hogy amit mi csinálunk, azt mi tartjuk jónak, de nem ez a valóság. Vagy mondjuk úgy, hogy ez egy védettebb piac annál, hogy te egyszerűen meghódíthasd, és nem csak a tudásról szól. Ezek voltak azok az idők, amikor játszottunk a gondolattal, hogy az akkori X-faktorokban érdemes-e ott lenni. Lehet, hogy én hajlottam volna rá, de mind a hárman azt mondták a csapatból, hogy nem és ezt elfogadtam. És lehet, hogy igazuk is volt. Utólag a fene tudja ezt. 2009 elejére viszont megfogalmazódott, hogy túl sok olyan dalunk van, aminek jelentős zongora része van, és egyértelmű volt, hogy nekem meg a hangszeres játék a metál ordítás, hörgés, és mozgás mellett nem fér bele. És nem is akartam a zongorával foglalkozni. Legyünk őszinték, hogy vagy belemész egy Coldplayes lazább rock vonalba, és mellette egy helyben állsz és zongorázol, vagy ugrálsz a színpadon, és showt csinálsz. A Coldplay stílusába belefér, egy ennél erősebb rock metálba már szerintem nem. Azt mondtuk, hogy kell egy zongorista. És hát mivel öcsém is zongorát tanult, és tehetséges volt, bevettük. Jött a következő három számos anyag. Összeraktunk videót, különböző szögekből vettük fel, próbateremben, de már próbáltunk neki történetet adni. Aztán 2009-ben kaptunk még egy leckét, bár ez korán sem volt már annyira negatív, mint az első koncertünk élménye. Felléptünk ugyanebben a klubban. Ez volt talán a következő nagyobb fellépésünk. A zenekar szülinapjára sikerült szervezni, márciusra. Rutinosan összehívtam még két metál zenekart. Az egyik thrash metál volt, a másik death metál, az utánunk következő meg grunge rockot játszott, tehát mindenki közönség barátabb zenét tolt nálunk, és feldolgozásokat is játszottak. De voltunk annyira egoisták, hogy azt mondtuk: márpedig mi vagyunk a fő show. Kiplakátolt minket a klub – fekete-fehérrel ugyan, olcsón, de kiplakátolt minket, olyan komolyan vették. Nyomtatott fekete-fehér A3-asakkal ott voltunk Szeged szerte. A haveromnak a zenekara a Silent Hate volt. A másik a Quattro-X volt, akikkel nagyon sokat felléptünk. A két banda 40-40 perces koncertje után mi egy óra 20 percet adtunk elő.

V: Rátok ennyi idő jutott két másik banda mellett?

 

Sz: Retrospektív dallistával készültünk, végigmenjünk az elmúlt évek növekedésén. És ez egy pici öngól volt, mert saját számokból 1 óra 20 időtartam mellett már nem vevő a közönség. De mi a csúcson éreztük magunkat. Mi hoztuk össze a bulit, 120 fizető vendég volt nagyjából. A 300 forint beugróból kifizettük a benzin pénzét a másik banda dobosának, sőt, még ezer forint minden tagnak jutott a végén. Na és itt mutattuk be az új tagot. Elkezdtünk fellépegetni, és voltak koncertek, ment a szekér. Voltunk francia punk zenekar előtt, elmentünk a többi klubba, végre a Fészek 1-be is bemehettünk. Bejött az a policy, hogy nem kell jegy, és akkor többen jönnek. Mindemellett érdemes meghívni egy helyi zenekart, és akkor épülni fog a saját közönség is. Erre jött aztán az, hogy én három hónapot Erasmuson voltam külföldön. 2009 augusztustól novemberig, és a zenekar vállalta, hogy megvár. Én meg arra használtam ezt az időt, hogy elindítottam a saját projektemet.

 

V: Ott kint külföldön Erasmus közben volt arra időd, hogy te elkezdjél saját magad összerakni egy projektet?

 

Sz: Szakdolgozatot írni voltam kint, meg dolgozni, de mivel egy lemezt 2007-ben összeraktam már egyedül, azt mondtam, hogy ezt az időt felhasználom arra, hogy megtanulom az FL Studiót, hogy jobban programozzak háttereket. Három albumot írtam kint, havi egy lemezt, a Latte Chillnek az alapja oda tehető. Ugyanis nem volt kint internetem. Három hónapra nem kapsz internetet. És ha nem volt bekötve a lakásba, én otthon két dolgot tudtam csinálni. Szakdolgozatot írni, és zenélni. Nézi a faszom a tévét. Ennek az lett a vége, hogy én ott felvettem még a tájat is, csináltam klippet. Ott építettem fel a saját MySpace-emet, az arculatát megterveztem, a fotókat megcsináltam, az első dalokat összeraktam, és úgy jöttem vissza, hogy céltudatosabb voltam. 2009 végén volt egy nagy visszatérő koncertünk. Természetesen sejted a dinamikáját a zenekarnak, hogy az is jól sikerült. Egy új klubba mentünk, és velünk egy időben valami magyar népdal együttest tettek be a fő terembe, mi pedig a kicsiben voltunk. De az csak a helyszínre érve derült ki, hogy a kettő terem között nincs fal. Csak egy forduló, meg még egy egy folyosón, ennyi választott el. Előttünk fellépett a Quatro-X, és konkrétan szóltak nekik, hogy halkabban doboljanak, mert nem megy a néptánc együttesnek a nagyteremben. Majd a koncertjük végén jelezték, hogy nincs fellépés tovább, mi bekussolhatunk. Államvizsga után voltam, ugye Erasmus, szakdolgozat, államvizsga. Ez volt az első buli, közvetlenül egy nappal a Master felvételim előtt. Én úgy bebasztam, hogy annak híre hamva se. És képzeld el, hogy még be is kaptam egy gyomorvírust, hogy teljes legyen az örömöm. Remegve, zöld színnel vittek be, enyhén mosott ingben a felvételire, ahova soron kívül vittek előre a rosszullétem miatt. Így 90%-ot szerezni végül is tök jó dolog!

V: Hogyan haladtatok tovább az újabb pofon után? Itt már tényleg kezdek egy mintázatot felfedezni.

 

Sz: Márciusban elmentünk stúdióba. Visszanyúltunk korábbi dalokra. Eldöntöttük végre, hogy magyar dalok lesznek. Eddig csak angolul énekeltünk, mert azt mondtuk, hogy nemzetközi hírnév kell, MySpace, miegymás. Nyilván hiába tanulsz meg egyszer angolul, nem tudsz úgy énekelni. Teljesen más technika szükséges hozzá. És bekerültek feldolgozások is az anyagba. Nem sok, de volt egy pici feldolgozás, aminek az volt a célja, hogy a közönség rákapaszkodhasson. Tökéletes stratégiánknak megfelelően a Rammsteintől az Ich Will és a Placebotól a For What Its Worth lett kiválasztva. Ami ugye megint két véglet műfajilag. De valahogy ez illett a zenekar dinamikájához. Ezzel együtt elkezdett még jobban összeszokni a zenekar. Eddig mi voltunk az elvont rockerek, a furcsák, saját számokkal, megfoghatatlan stílussal és olyan hülyén nyávogós hangú énekessel, de eljutottunk oda, hogy egyre többen jöttek a bulikra, és volt havi egy koncertünk. Volt, hogy egy hónap alatt négyszer voltunk ugyanabban az egy klubban mindig más zenekarral, és becsületünkre legyen mondva, mindig más setlisttel. A negyediknél mondta a klub vezető, hogy többet most ebben a hónapban nem jövünk, mert sok volt a Dark Cherryből. De ki voltunk plakátolva. A Fészek Klubnál volt az a szokás, hogy pénzt nem kaptunk, de rám nézett a csapos, aki a klub vezetője is volt egyben és azonnal egy Cappy narancsot, vagy Cappy barackot lecsapott elém. És nem engedte kifizetni. A harmadiknál mondtam, hogy rosszul érzem magam, fizetnék. „Dehogyis, idejöttetek, igyál!” Ezek apró gesztusok voltak, de jól érezted magad. Közben megjelent az első demónk, amit száz cédében kinyomtattuk, sima papír borítékban árulva, de az a száz lemez gyakorlatilag ismerősök között az első koncerten elfogyott. Száz forintért adtuk el nulla profittal. Nem az volt a cél, hogy pénzt szerezzünk vele, nem volt értelme ezen a ponton. Már akkor tudtuk, hogy mikor lesz a következő stúdiózásunk, már akkor megvolt a pénzügyi alap a gyűjtésekből, a havi bérleti díjak melletti plusz pénzekből. Előrébb tekintettünk az egészben. Felléptünk a Quattro-X-szel, őrült barátságban voltunk velük. Ugyanúgy megismerkedtünk egy másik helyi zenekarral, az Üvöltő Szelekkel.

 

V: Elindult a komolyan vevős irány, kicsit stílus váltás, magyar szöveg. Ezzel párhuzamosan pedig épült a közönségetek. De a kettő nem feltétlenül van szoros összefüggésben. Vagy mégis? Csak azért, mert jobb zenét játszottatok, jött több ember?

 

Sz: Nem egészen ez volt a dolog nyitja. Tanultam közgazdaságtant, és rájöttem arra, hogy minél több helyi zenekarral kell fellépjünk, hogy az ő közönségeikkel közösségeket alakítsunk ki. Elkezdtünk arra rámenni, hogy rohadtul nem hívtam meg a haverjaimat, ha felléptem, bíztam benne, hogy valaki vagy tudja, vagy nem. Felraktam ugyan Facebookra, vagy akármelyik akkori csatornára, de nem mentem arra rá, hogy behívjam azokat az ismerősöket is, akik azért jönnek el, csak mert Szabival jóban vannak. Inkább azt mondtam, hogy lépjünk a helyi közönség felé, és ekkor lettek meg azok az első sikerélmények, hogy elkezdték énekelni a dalszövegünket. Ott álltál dermedten, hogy most jött ki a lemez, és hárman-négyen már dúdolják a dalokat veled. A szavakra emlékeznek. De ez együtt járt azzal, hogy Youtube-on elkezdtük folyamatosan feltölteni a számokat. Felraktuk a demót is ingyen. Nem volt titok a zenénk, nem mentünk bele abba a hibába, hogy vedd meg a demót, tőlem csak intrót kapsz. Nem, minden transzparens volt. Elkezdtük azt is, hogy ugyanarra a takkra játszottuk el a legtöbb dalt a próbateremben, koncerten. Két-három szögből felraktuk a hangfalakra a kamerákat, felvettük a dalokat. Tulajdonképpen a ritmika ugyanaz volt, tehát pár szájmozdulatot, éneket leszámítva az eredeti felvett hanganyagot alá tudtad tenni és élő klippeket forgattál ingyen. És két koncertből, ráadásul két másik ruha volt rajtam. Olyan felvételeket tettünk fel, hogy megszólaltak! A többiekkel szemben ez előny volt, és a klubok elkezdtek megismerni. Van, aki szeretett, van, aki nem. Van, aki hívni akart minket bulikra, van, aki nem. Tökre elfogadtuk.

 

V: Mi lehetett az oka, ha nem?

 

Sz: A stílus. A legtöbben a feldolgozás zenekarokat hívták, a kluboknak kellett a megfoghatóság. Senkit nem érdekeltél a saját daloddal abban az időben. Mindenkit az érdekelt, hogy te Metallicát játszol, vagy Ákost, Tankcsapdát, vagy Depressziót. Akkor tudták, hogy melyik partiba férsz bele. Ezekre mind megvoltak a helyek. Mi nem voltunk hajlandók feldolgozni, vagy csak nagyon későn kezdtük el, ezért a koncertszervezők kockázatosnak ítéltek meg minket. Ha az elején azt mondjuk, hogy a repertoár fele feldolgozás, tuti, hogy mást ért volna el a zenekar. De erre utólag, évekkel később jössz rá. Akkor titán voltál, mentél előre, fostad a saját dalokat. Volt 30-40 saját dalunk tervben. Ebből 20-at kidolgoztunk gyakorlatilag fellépés szintűre. Akartál volna feldolgozni? Nem. Azon dolgoztunk, hogy minél több dalt vagy stúdióban, vagy háziban vegyük fel. Még a legutolsó koncertünkre is két új dallal mentünk. Mert akkor sem hittük el, hogy nekünk utolsó koncertünk lesz, ez csak utólag derült ki.

 

V: Milyen tapasztalataitok voltak a stúdióval?

 

Sz: Az első alkalommal még szarabb volt a hangzása szerintem, mint a saját felvételeknek, mert nem éreztek rá. Minden hangszerünk mást játszott, másmilyennek tűnt a zenekar a gitár meg a basszus alapján. Nyilván egy tarka valamit kaptunk a végén. Mi imádtuk, mindenkinek teljesült az igénye, de ez nem így működik. Aztán ugyanannál a stúdiónál vettük fel a másodikat. Azt sokkal büszkébben mutatom bárkinek, mert ott megkértük a stúdióvezetőt, hogy törje le az ambícióinkat, és csináljon egy egységes hangzást. Többet kért el érte, de jobb lett az eredmény. Sokkal.

 

V: Ezt mindenki osztotta a bandában, hogy jobb lett az eredmény?

 

Sz: Igen, abszolút, annak dacára, hogy feloszlott a zenekar, mire azt összeraktuk. Gyakorlatilag mire kinyomtattuk, booklettel meg mindennel, addigra feloszlottunk. Ajándékba elszórtuk minden ismerősnek, posztumusz cucc. Három dal lett volna az egész, de kettő került rá, és a harmadik nem is lett kikeverve, félretettük. Annak a felvételét terveztük, amikor feloszlott a zenekar. Túl dinamikussá vált ez már ahhoz, hogy a gitárosunknak ez jó legyen. Azt gondolom, hogy e téren én vétettem. Nem figyeltem eléggé a zenekartagokra. Abban az évben volt tíz-tizenkét fellépésünk, ifjúsági rock fesztiválon léptünk fel Kunszentmártonon, erdélyi turnéra hívtak minket, elénk tettek egy kizárólagossági szerződést, amiért fizetést kaptunk volna bulinként. Ez a kapuja a lemezszerződésnek. Durván kezdtünk nőni egy éven belül és a gitáros barátomnak a komfortzónáját nagyon elhagytuk. Nem tudott a bandára ennyi időt áldozni. 2010 év végén azt mondta, hogy ez ennyi volt számára. Ez volt a karácsonyi ajándék. 2010 végén amúgy ott tartottunk, hogy készült a harmadik stúdió felvétel, és vele együtt az album. Korábban abban az évben a stúdió lebaszott minket, hogy miért nem szóltunk korábban, beraktak volna minket a SZIN-be. Akik a mi demóinkat csinálták, ők a Petőfi Rádiónak kevertek hivatalosan, és a SZIN-en is keverőként dolgoztak többek között. És kifejezetten lebasztak minket, hogy miért nem szólunk nekik, mert berakják a demónkat kéz alatt az ő garanciájukkal, és felléphetünk. 2010-ről lecsúsztunk, ’11-re már készültünk, hogy fellépünk a SZIN-en. Mindenünk megvolt, és ők is mondták, hogy ez a zene kész. Erre 2010 év végén kilépett a haverom. Hónapokig nem is akartam vele beszélni, meg kellett emésztenem a történteket. 2011-ben elkezdtük összekaparni magunkat, én leléptem az énekesi pozícióról, kerestünk egy női énekest, Linkin Park feldolgozásokon gyakoroltunk. Nem találtunk olyan gitárost, akinek vagy időpontban vagy stílusban jó lett volna a banda. 2011 nyarán abbahagytuk a DC-vel, és teljesen kretén módon újrakezdtük a kilépett gitárossal ugyanabban a szobában, ugyanúgy, csöndben.

 

V: Ha jól értem, megtörtént veletek az a helyzet, ami amúgy megtörténik sok bandával, hogy amikor megérinti a befutás szele, akkor azok a tagok, akiknek ez nem komfortos, azok kilépnek. És ezzel meghiúsítják a befutást.

 

Sz: Hogy befutottunk volna, azt azért nem tudom. Bejelentkezett egy csapat, ők vittek volna minket koncertezni. De azért elég merevek voltak. Egyrészt megvolt, hogy 30-at kapunk egy éjszakáért. De egy hónapra előre mindig a hó elején le kellett adnunk a szabad estéinket. Ha ők azt mondták, hogy te október 18-án mész bulira, akkor nincs apelláta, menni kell. Szerezni kellett volna egy sofőrt és egy keverőt is. Segítettek volna, de az már a mi pénzünkből ment volna. Tudtuk azt is, hogy bele kellett volna menni több feldolgozásba. Akkor már eljutottunk arra a pontra, hogy megvolt a másfél órányi saját dal, megvoltak a felvételek, úgymond megvolt a mi kis hírnevünk, jöttek a bulikra min 30-70 között.

 

V: Valaki végig tudja járni ezt a menetet, és van, akinek valahol elszakad a cérna, hogy eddig tartott, és köszi, tovább nem kell.

 

Sz: Felléptünk egy ifjúsági rock fesztiválon, Kunszentmártonban. Kunszentmártonon ki a fene kíváncsi egy rock fesztiválra? Senki nem volt ott. Kevesebb volt a közönség, mint bármelyik bulin. De jobb felvételt kaptunk a fellépésről, mint bárhol. A dobosunk a hazafele úton döbbent rá, hogy a fő számot el se játszottuk! Tele voltunk sztorival. Én pedig még mindig proaktív voltam. Lehet, hogy azt mondta a zenekar, hogy az X-faktorba nem megyünk, de minden máshol leadtam az anyagainkat. Ha volt egy újság, ami kritikát írt, leadtam. Volt, amikor leadták rock rádióban a zenénket és volt amikor elutasították. Volt olyan, aki azt mondta, hogy fel akar lépni velünk, és volt, aki nem. Egy erdélyi turnéra a kunszentmártoni főszervező hívott meg minket egyébként a koncerten hallottak alapján. Szerintem nem volt más a tarsolyában, mert esélytelen, hogy egy ilyen elektronikus glam rock/metál zenét vigyenek egy motoros klub turnéra. Ez is utólag tudatosult. Nem volt értelme. Aztán beszélgettem pár zenekarral, aki kint volt, és azt mondtam, hogy nem... nincs rá szükségünk, nem fér bele, mínuszos lenne a parti, max megdobnak sörösüvegekkel, ami meg nekünk nem kellett. De lassan kiderült, hogy a világ sokkal nagyobb, mint azt mi hisszük. A legtöbb zenekarnak szerintem megvan az a hibája, hogy nem kürtöli a világgá, hogy zenél. Nem tudom, hogy hány évesen fordulnak át oda az emberek, hogy megosztják fűvel fával, hogy fellépnek. Az elején nem sietnek, mert anyuka jön, ciki, meg csak haverok, a szűk kör, el ne mondd a Margitnak, satöbbi. Közben tök sok dolog ott van az orrunk előtt. Lehet, hogy csak írsz egy levelet, egyetlen kézen túl kell nyúlni, hivatkozni a haverra, és ott lenne a siker. Nekem az tök nagy tanulság volt, hogy talán még mindig nem láttam elég messzire, amikor ezt csináltam. Másik oldalról meg az a tanulság, hogy még ez is sok volt másnak. Öregedtünk közben, eltelt három év, amióta ezt a projektet vittük, és egy egyszerű szobazenekarból kinőttünk oda, hogy keresnek minket, és hogy ki vagyunk Szeged szerte tapétázva. Lehet, hogy fekete-fehér A3 papírokon, azt sem tudom, hogy legális volt vagy nem, de who the fuck cares? Kint vagyunk, lefotóztuk, vittük haza, és örültünk, hogy vagyunk. Máig valahol megvannak a borítók. És igen, a JATE Klub meg a SZOTE, az egyetemi parti klubok távol maradtak továbbra is. De eljutottál oda, hogy ez tulajdonképpen annyira nem is érdekelt, mert inkább legyen harminc-negyven-ötven fős kibaszott jó közönséged, aki headbangel, és sikít. Tele voltunk sztorikkal. A haverom bedobta az egyik koncerten, hogy a következő dalt a Metallica és a Children of Bodom ihlette. Az összes nagy rocker állat előre állt headbangre, és erre jött a legrózsaszínebb dalunk, és azt hittem, hogy minket most élőben vernek meg a színpadon a setlist részeként. Vagy az az eset, amikor felléptünk egy Silver Moon nevű koncerthelyen. Öcsém előtte kapott mononucleosist, tehát 39 fokos lázzal feküdt, úgyhogy előtte délután programoztam le pár szám szintijét playbackre, hogy mégis mehessünk. A koncert második felében pedig elővettük a régi punk dalokat: játszottuk a For What It’s Worth-öt. „Ismeritek a Placebot?” „Igen, azok buzik!” „Hát akkor tőlük jön a For What It’s Worth című dal!”

 

V: Milyen volt a kapcsolat a közönséggel?

 

Sz: A koncertek után mindig mentem, megbeszéltem a haverokkal, a közönséggel, hogy mi volt a vélemény, hol voltunk szarok, hol voltunk jók. Beszélgettem a klubossal, hogy örült-e, voltunk-e elegen, nem voltunk elegen. Nyilvánvalóan egy idő után azért egy mag visszajárt a bulikra. És az volt a jó, ha ez a mag sokkal kevésbé a barátainkból állt össze, hanem új emberekből, mondhatni rajongókból. Mindenki Metallicát hallgatott, meg Limp Bizkitet, meg Linkin Parkot, és emiatt nem tudtál megfelelni a barátoknak, mert mindenkinek más volt egy idő után a stílusa.

 

V: Kilépett ugye a gitáros. Mit mondott, miért lépett ki?

 

Sz: Ennyi elég volt. Neki ennyi elég volt a zenekarból. Nem volt negatív, és már láttam rajta előtte is, hogy hónapokig tépelődik ezen. Magamat ostoroztam utána, hogy nem vettem ezt észre. A legjobb haveromnak mondom, és közben nem veszem észre, hogy szenved?! Azért közvetlenül utána elég pipa voltam rá, hogy nem szólt időben, hogy megoldást keressünk. Másfelől értékeltem a bátorságot, hogy külön félrehívott, velem beszélte meg, megkereste a megfelelő pillanatot, nem sietett, hogy otthagyjon minket a picsába. Mi volt az utózöngéje? Pihi. A tizenegyes év pihi volt. Tizenegyben félévig újra össze akartam rakni a zenekart, mondtam új énekes, és tag keresés. Próbáltuk, nem sikerült. Aztán szárnyaszegett lett az egész. Tizenegy nyarán hagytuk abba. Viszont elkezdtem beszélgetni a haverommal, és arra jutottunk, hogy tulajdonképpen a szobazenélés az maradhat. Tehát felvételek készülhetnek koncertek nélkül. Talán már tizenegy második felében összeülögettünk, és a T21CB-t újraindítottuk. Hat számot felvettünk, majd január-február környékén megint egy négy-öt számos EP-t. Ezeknek pont stílszerűen -1 és -2 lett a címe. ’12-ben unokatesómat, aki gitáros, lehívtuk Szegedre. Egy hetet töltött lent, és egy hét alatt nyolc dalt vettünk fel nulláról. Két gitáros plusz én. Olyan szinten, hogy amikor azt felraktuk YouTube-ra, ugyanarra a T21CB csatornára, akkor a volt zenekaros haverok azt hitték, hogy ez az új projektünk, és koncertekkel kerestek meg, mert annyira összeállt. Az unokatestvéremmel egyébként a közös projektünk a Sunshine Demons volt, ami Youtube-on szintén megtalálható. Tizenkettőben ezek mellett felvettünk egy teljes lemez a haverommal, egy punk lemezt. Atom szar lett a keverése. Ez volt az első, aminél azt mondtuk, hogy telibe szarjuk, csak a zene élvezete számít. Rock out! Úgy készült, hogy beraktuk egy zenekar koncert DVD-jét ihlet végett. Hallgattuk, aztán a lemez kikapcs, közben alkohol be, és a riffeket elkezdtük addig nyúzni, amíg dalok nem lettek. Imádtuk! Pontatlan? A legpontatlanabb lemezünk. De a legnagyobb élmény volt nekünk. És megmaradt a T21CB-ből, hogy dolgoztunk is, meg nem is. Én aztán Pestre költöztem, a haverom is. Folytattuk volna, de csak 2015-ben jött a következő alkalom, kettő között három év pihi. Én igazából mindent abbahagytam, ami zenélés.

V: Hogy tértetek vissza a projekthez mégis 2015-ben?

 

Sz: Történetesen összeköltöztünk 2013-ban, úgy hozta a jó sorunk. Közben a dobosunk is Pestre költözött, és beszállt cajonnal. Itt nem tudott dobolni, mert nem volt arra lehetősége, de a cajon sávokat felvette, úgyhogy bevettük harmadik tagnak. És 15-ben szobazenekarként folytattuk. És a T21CB visszatért egy teljesen új lemezzel. Újból kezdtük, új szintim lett, egy kis pici midi padom, amit a feleségemtől kaptam. Jani újra kicsiszolta a gitárját, újra húroztatta, vett a haver egy cajont, és felvettünk egy 12 számos demót. És egy DC dal lett a 13. bónusz dal rajta. Ezután lett még kettő EP, a -3 és a -4. Aztán úgy döntöttünk, hogy felvesszük a Sunshine Demonst, és bevontuk megint az unokatesómat majdnem négy-öt év után. És itt szakadt meg másodjára a vonal. Ugyan felvettünk a Sunshine Demons-zal 9 vagy 10 dalt, de nincs kidolgozva. Most akarjuk újra venni, mert ezek ’17-ben lettek felvéve, és két éve ülünk rajta, de a dob valahogy nem jött össze. A dobosunk már babaváróban van, lakásfelújítás, tehát két évre kimaradt. Beszélek vele, hogy mi lenne, hogyha csak leprogramozná a dobot. Ezzel egy időben három dal fel van véve a T21CB-vel, és ott is néztünk egymásra, hogy ha leprogramozza a dobot, befejezzük. Lesz-e valaha DC? Játszunk az ötlettel, hogy fel lehetne venni pár számot egy gitárossal. Mindeközben elindult a Latte Chill. Máig bezárólag ha nem írtam hat albumot és tíz EP-t, akkor egyet sem. Ez egy őrült nyílt projekt, veled is kollaboráltam, unokatesómmal is kollaboztam. Itt vagyunk ma.

 

V: Hogyan működsz most, amikor közönségként mész le egy haver koncertjére?

 

Sz: Bemegyek, pacsizok a haverokkal, kikérem a kötelező szokásost, kivételesen nem Cappy-t, mert nem fellépek. Lemegy a buli, én végig ordítok, az első sorban headbangelek, támogatva a zenekart. Soha nem ültem zenekarnál. Ezt bevezettem a saját bandánál is: kihordtam az összes asztalt és széket, ha tehettem. Nem értették, hogy miért csinálok ilyet. Nem tudott leülni a közönség, és emiatt muszáj volt állniuk és mozogniuk. Ezek azok a mikro hackek, amire ott kell lenned, lüktetned, élvezned a koncertet, és gondolkodni kell picit a fejükkel. Nem értette a csapos, és úgy röhögött, amikor leesett neki, hogy nem tudnak leülni, csak a szélen egy-egy padra! Egy idő után viszont beálltak, és elkezdtek mozogni a zenére, mert egy helyben nem állsz negyven percet.

 

V: Volt más hack is, más trükk a koncertjeiteken?

 

Sz: A koncertek időzítése is fontos volt. Szerda közgazdász buli, csütörtök orvosi buli, ezen a kettő estén nem érdemes fellépni, mert nem lesz nagy közönség. De péntek-szombaton a legtöbb nagy szórakozóhely csendes volt, mert az egyetemisták java Szegeden vidéki, tehát csütörtökön hazamegy, de pénteken legkésőbb. Ezért lehetett fellépni főleg péntek-szombaton. Kivéve nyáron, mert akkor meg mindenki fesztiválra megy és még kevesebben maradnak a városban. A közönségünk egy jó része vidéki volt ráadásul, és nem tanult Szegeden. Voltak, akik lent maradtak miattad a bulira. Ezek olyan győzelmek, amik naggyá teszik a partit.

 

V: Mik a legjobb élményeid, a legjobb emlékek a bandáról?

 

Sz: A próbák. Ott volt minden. Ott voltam én a gonosz főnök, ott volt az álmodozó basszeros, akit mindig basztattunk. Nem is tudom miért, talán pont az elvontsága miatt, de valahogy mindig őt basztattuk, kialakult ez a szerep. A dobos, aki mindig elvolt a sarokban, de nem akartuk, hogy meglegyintsen, mert neki volt a legnagyobb karja. A kisöccs, a kis fiatal, aki beszól a basszerosnak. Valahogy ott elökörködtünk. Tucat klippet vettünk fel, időnként unatkoztunk, átvettük egymás hangszerét, és csiricsárén próbáltuk egymást imitálva előadni a dalokat. Kibeszéltük a csajokat, vagy pont, hogy lejöttek a csajok, és koncerteket tartottunk nekik. Vagy csak söröztünk, és kibeszéltük az élet nagy dolgait. Volt olyan próba, hogy négy órát egy huzamban énekeltem 16 fokban, és garat gyulladással négy-hat hét pihenőt kaptam utána. Vagy volt olyan, hogy a második számnál meguntam a próbát, kiültem, és gondolkoztam a lemenő napban a mező közepén. Hát itt azért lehetne inni... és mást is. Itt készültünk fel a setlistekre, itt dolgoztuk ki az új dalokat. Itt beszéltük meg, hogy a következő stúdió mikor lesz és a következő koncerteknek a dátumait is itt egyeztettük. Vitáztunk, hogy kikkel lépjünk fel, milyen volt az előző koncertünk stb. Szomorú, de én jobban élveztem a próbákat, a közös zenélés élményét, mint a színpadon állást. Persze hiányzik a színpadon állás. Hiányzott, és hiányzik. Ahogy leléptem a színpadról, több zenekartól mondták, hogy biztos, hogy fel fogok lépni hónapokon belül. Több zenekar meg is keresett, játszogattam tribute zenekarokban ideiglenesen, de valahogy nem volt meg az a vibe, ami ott tartott volna.

 

V: Mennyire maradandó, amit létrehoztatok? Mennyire tölt el büszkeséggel, mennyire érzed ezt értéknek?

 

Sz: Engem nagyon nagy büszkeséggel tölt el. Máig kacérkodom azzal, hogy a Latte Chillel fel kellene dolgoznom szólóban a DC dalokat is. Mint ahogy egyébként a szólómban volt egy Osharemix nevű lemez. Akkor még a zenekar ment bőven, ez 2010-ben volt. A saját DC dalainkat remixeltem instrumentálisan az én stílusomban. Minden évben előkerül, hogy újravegyem, és minden évben félre hessegettem. Annyi dalt alkotok, hogy belemenni egy sokkal nagyobb munkába, mint a megírt Dark Cherry dalokat összerakni, az nem biztos, hogy menne. A legnagyobb fájdalmam az, hogy nem tudtunk minden dalt felvenni. Egy csomó tervet beraktunk a fiókba. Amiket már próbáltunk, játszottunk, kész a dalszöveg, minden. Ez zavar. Nekem az egy maradandó élmény volt, meghatározza az életem egy időszakát. És sokkal jobban emlékszem erre, minthogy milyen tárgyakat tanultam, miből vizsgáztam. Pedig abból élek.

 

V: Hol lehet publikusan megtalálni téged, bármelyik projektedet?

 

Sz: YouTube-on ugyan nem publikusan, de a banda teljes történelme, az összes dal fent van. A Dark Cherry és a T21CB-nek sok dala publikusan van fent a YouTube-on, de igazából a javát hide-oltuk. Csak a jobb minőségűek maradtak elöl. A T21CB-nek Bandcamp-en majdnem minden lemeze fent van. Az első három lemezt nem engedtük fel, de negyedik lemez, -1, -2, -3, -4, ötödik lemez, mind megtalálható, meghallgatható, letölthető. A DC-nek igazából a hivatalos demói megtalálhatóak, meg egy-két szám, ez a Bandcamp-en is ingyenesen letölthető, meg a Youtube-on is.

 

V: Soundcloud?

 

Sz: A Soundcloudot nem használjuk, mert nem hiszek benne. A Latte Chillnek ugyan van, de azon van a legkisebb fókusz. A Latte Chillnek van Bandcamp je is, de csak a poén kedvéért. A legelső lemezem nem illik bele a koncepcióba, de azzal együtt is szinte minden fent van és elérhető. Kivéve az énekesek. Voltak énekes lemezeim, de azokat egy idő után levettem, mert a projekt arculatába nem fér bele. De így is vagy tíz lemez minimum elérhető, és a 20 EP-ből vagy 18. Minden ott van Spotify-on, Amazonon, Google Play-en, a YouTube kilistázza, Sirivel kereshető vagyok, Shazamozható vagyok. A Sunshine Demons is épül, minden dala megtalálható a T21CB oldalán ingyenesen, és letölthető a Bandcampről is a demó. Nem is tudom, Bandcampen van-e még más. Volt egy csomó mellék projektem még. És a drive-on minden archiválva, két helyen.

 

V: Na és mennyi számosságban kábé a repertoárod? Hány dal az, amin közreműködsz, mint szerző, mint zenész, mint közös projekt másokkal.

 

Sz: Szerintem nem lepődsz meg, ha azt mondom, hogy a sajátomon ezt dokumentálom. Hogyha vársz egy pillanatot, akkor pontosan megmondom, hogy hány saját dalom van a Latte Chillen. Mert hogy erre van egy táblám. Figyelj, 13 éve zenélek, és én ebből az alkotást élvezem leginkább, és nem feltétlenül az előadást. [Keres a mobilján.] 231 dalom van a Latte Chillen jelenleg. Plusz egy-két demó, amit még nem fejeztem be. Ez mind saját dal. A T21CB szerintem biztosan 100 dal fölé ment. Plusz a DC dalok, tehát én inkább azt mondom, hogy 300 és 400 között van valahol, amihez közöm volt. Ennek majdnem a nyolcvan százaléka elérhető itt-ott a neten. Ez felöleli a chillt, az ambientet, a space ambientet, a metált, az elektronikát, a dance-t, a progresszív rockot, a glam rockot, egészen az experimentális popig.

 

V: Tartod a kapcsolatot a régi zenész pajtásokkal? Mit tudsz róluk?

 

Sz: Lehet, hogy azért, mert benne voltam a közepében, de nagyon sok zenekart ismertem. Nagyon sok ismerősöm, barátom lett így. Máig van olyan, akikkel boldog szülinapot kívánunk egymásnak, mert a FB emlékeztet. A jórésze ezeknek a zenészeknek már nincs a zene közelében. A zenekarok maradéka a már említett „supergroupokká” tömörült. De bocsánat, hogy ezt mondom, legtöbbjük még hozzám képest is szánalmas. Ne értsd félre, nem a minőségről, tudásról beszélek. De lehet, hogy kiad három szuper dalt, a három dalból lehoz pár ezer hallgatottságot, és ennyi. Én mindig azt gondoltam, és gondolom is, hogy minőséget is és mennyiséget is prezentálnod kell, hogy fenn tudj maradni a vízen. Tehát az, hogy elkészítesz egy albumot, és utána nyolc évig semmit nem csinálsz, az nem megy. Az viszont, hogy aktívan fellépsz, és kétévente albumod is van, az meg a magánéletedbe nem fér bele. Ezért a legtöbb ember egy idő után elhagyja ezt a világot. Nagyon kevesen maradnak, akiknek tényleg az életük részévé válik a zenélés. Náluk viszont én azt látom, hogy a zeneírás szorul a háttérbe. Mert ha van is egy próba hetente, akkor vagy koncertre készülnek, vagy új dalokat írnak, ezt el kell dönteni. A kettő együtt már nem megy, főleg párkapcsolat mellett. Ne adj isten (vagy épp adj’) gyerek is van. Nagyon lazán kell ezt csinálni, hogy fenntarthatóvá váljon. Akkor viszont már nem veszed rá magad a költségekre sem. Egy gitár százezer alatt nem gitár. Vagy van egy bika pécéd, és akkor 30-40 ezres midi szintiket veszel, vagy 300ezer forinttól indul egy szinti. Kábelek, kopó alkatrészek, bulira menetel, kocsi kifizetése, rohadt drága.

 

V: Most konkrétan leírtad azt, ami velem történik, meg velünk történik. Nagyon tetszik. A zenélés szerintem is azáltal válik fenntarthatóvá, hogy hajlandó vagy a sikertelenséggel kompromisszumot kötni. Attól lesz fenntartható, ha van menyasszonyod, van életed, és emellett tudsz egy határt húzni.

 

Sz: Ez egy hobbi, ami a mindennapokból kizökkent. Nálunk, ahol az alkotás vitte előre a csapatot, visszanézve tök természetes, hogy az lett a vége, hogy az alkotás maradt meg, és a koncertről mondtunk le. Aki meg a koncerten marad, az nem hozza ki az évi egy lemezt, mert nem fér bele egyszerűen. Az a koncert élményért tolja. Mert mondjuk ki, hogyha a próbán ugyanazt a tizenöt dalt játszod öt éven keresztül, az nem jó. A folyamatos dalszerzésnek pedig az az átka, hogy ugyanaz a két kaktusz kurvára ismeri már a dalaidat, csak hát nyilvánvalóan a közönség, az más.

bottom of page