Kladiva Szilvia
2021-05-28
Szilvi vonattal feljött a Keletibe, hogy elkészülhessen az interjú. Én csak buszra pattantam, én zuglói vagyok, nekem könnyű. Durván meleg volt a pályaudvar előtt a placcon, úgyhogy amint megérkezett Szilvi, elkezdtünk árnyékosabb helyek felé sétálni. Egy kisboltos sörbeszerző kitérőt követően a Rózsák Terén a parkban ültünk le a templom mellé. Eléggé nevethettünk itt-ott az interjú alatt, mert egy templomból kilépő társaság egészen furán nézett ránk. Vagy csak felismertek minket?
Viktor: Tudtad már gyerekkorodban is, hogy a zene fontos része lesz az életednek?
Szilvi: Eleinte igen, aztán egy darabig azt hittem, hogy nem lesz része, de megint visszataláltam hozzá. Imádtam énekelni már óvodás koromtól kezdve, bár mindig volt egy kis lámpalázam. Szerettem volna, hogy hallják a hangomat, ugyanakkor a közönség zavart már kiskoromban is. Az éneken kívül nem volt sok kapcsolódás a zenéhez. Egy nagyon jó énekkarba jártam általános iskolában. Versenyeket nyertünk, és nagyon jó volt az énektanárunk is. Egy hátránya volt mindennek. Én a szolfézst nem tanultam meg rendesen, mert akik énekkarosok voltak, azokat kiemelték az énekórákról, és állandóan énekeltünk. Szégyen gyalázat, de én egy zenei analfabéta énekesnő vagyok, aki nem tud kottát írni és olvasni is csak nagyon nehezen.
V: Budapesten nőttél fel?
Sz: Eredendően pesti vagyok, csak később szöktem meg vidékre. Most meg én vagyok az énekes, aki vidéken van eltemetve. Tizennégy-tizenöt éves koromig álmodoztam. Akkor apám megkérdezte, hogy mi akarok lenni. Mondtam neki, hogy énekesnő, amire körülbelül ezt válaszolta: "Kislányom, ha tehetséges lennél, az már kiderült volna. Ha bármiben kiemelkednél, azt már ilyenkor tudni kellene. Erről mi nem tudunk, úgyhogy szerintem ezt engedd el". Ez a beszélgetés nekem meghatározó emlékem, és nagyon sokáig el is engedtem az énekléssel kapcsolatos terveket. Álmok szintjén maradt meg a középiskolára, de nem tettem érte semmit.
V: Milyen zenéket hallgattál fiatalon? Milyen minták voltak körülötted?
Sz: Nem sok olyan zenét hallgattunk otthon, amire jó alapokat lehetne építeni. Leginkább a szüleim korosztályának aktuális magyar kedvenceit hallhattam, a táncdalfesztiválok slágereit például. Talán ritkán egy kis Queen, Stones, Beatles, de nem ezek voltak a jellemzők. Szerették a mulatós zenét is. Én ehelyett musicaleket néztem a tévében. Ezeket vettem fel videóra, és tudtam őket kívülről. Nekem nagyon sokáig ez volt a meghatározó zenei stílus. Nem ismertem a bandákat, amiket a barátaim hallgattak. Olyanokat hallgattak az általánosban, hogy New Kids On The Block, de nekem sejtelmem sem volt, hogy miről beszélnek. Csak középiskolában kezdtem el a többiek miatt zenét hallgatni, mert akkor olyan barátaim lettek, aki kemény rockerek voltak. Ossian, Pokolgép, Ómen – ezen a vonalon próbáltak megtéríteni.
V: Hozzájuk öltöztél?
Sz: Persze, persze! Kaptam kazettákat, de nem jött meg az a várva várt élmény, hogy „most megtaláltam, most megérintett engem a zene”. Az első, ami ezt az érzést hozta, a Kimnowak volt. Ment a tévében az Ászok című műsor, Geszti Péter műsorvezetésével. Feltörekvő fiatal tehetségeket mutattak be a műsorban, nem csak zenét, mindenféle művészeti ágból ígéretes tehetségeket. Itt találkoztam a Kimnowakkal. Gyakorlatilag ott szerettem bele a könnyűzenébe. Eljátszották az Édes című számot, és tisztán emlékszem, hogy ott álltam, és az volt bennem, hogy „lehet ilyen a zene?!” Attól a műsortól kezdve őrült fanatikus vált belőlem tizenhat éves koromban. Plakátokat gyűjtő, napokat számoló, hogy mikor lesz megint koncert. Beteges Kimnowak rajongó voltam, aki minden koncerten ott volt, még vidékre is elment, ott állt az első sorban, és csodálta őket.
V: Ha ennyire a kezdetektől ott voltál, emlékezhetnek rád esetleg?
Sz: Szinte biztos, hogy nem. Ez nem volt hosszú idő, régen is volt. De pont az élményeim kapcsán felvettem a kapcsolatot Nyíri Sanyival, aki a dobosuk volt, és azon kívül hangmérnök. Megírtam neki, hogy azóta már zenével foglalkozom, és a korai ifjúságomnak meghatározó zenésze volt. Elkezdtünk egy beszélgetést, és ő nagyon emberi, normális volt. Persze nem emlékszik rám, de hát kicsi voltam, és nem látszottam ki a színpad mögül, ő meg hátul volt. Nekem ők jelentik a zenei alapjaimat, nem azok a zenék, amiket otthon hallottam. Mindenféle cikket elolvastam, és meghallgattam, hogy őket kik inspirálták. Így jutottam el oda is tizenhét-tizennyolc évesen, hogy mi az a Rolling Stones, meg David Bowie. Sok év késéssel kezdtem, de legalább onnantól kezdve jó zenéket hallgattam. Bocsánat az összes New Kids On The Block rajongótól, akik olvassák az interjút.
V: Valahogy viszont csak elkezdődött ez a pálya is. Ez mikor, hogy történt?
Sz: Találkoztam egy online kezdeményezéssel, az volt a neve, hogy Teasztár. Tulajdonképpen egy karaoke oldal volt, ahol fel voltak töltve zenei alapok, amikre te ráénekelhettél, és visszatölthetted az egészet az énekkel együtt, megoszthattad a többiekkel. Ez az oldal azóta megszűnt. Oda kezdtem csak hobbiból feltöltögetni dolgokat, megosztani, és persze jól esett, ahogy egymást dicsérgettük, meg egymás hátát vakargattuk.
V: Manapság is ezt csináljuk.
Sz: Igen, mindenhol. Azt hittem, hogy csak kicsiben működik, de pont ez megy nagyban is. Mindenki a saját ismerettségi körét dicsérgeti. Vannak körök, emberek, akiket olyan régóta ismerek, mint például téged, és ugyanúgy itt tartanak. Itt tartottak akkor is, amikor megismerkedtünk. Kiváló tehetségek vannak köztünk, de azt látom, hogy az elmúlt öt-tíz évben nem igazán történt velünk semmi. Ott maradtunk, ahol voltunk.
V: Ez egy nagyon széles kör, nagyon nagy létszámú, és mi mindannyian egy picike kis szeletében vagyunk állóvízben. Mindenki egy picikét arrébb egy másik szeletét ismeri belőle.
Sz: Igen. Azt mondják, manapság mindenkinek juthatna tizenöt perc hírnév, de még annyi sem jut, mert tényleg olyan sokan vagyunk. Megvannak az eszközeink, hogy hangot rögzítsünk, hogy énekelni vagy zenélni tanuljunk. Bárkiből lehetne bármi, és nem tudom, hogy mi lenne az a plusz, amitől valaki kiválik az ő aktuális köréből, és egy körrel feljebb kerül. Egy kicsit nagyobb nézettség, népszerűség, egy kicsit több rivaldafény jut neki.
V: Szóval a Teasztárra töltöttél fel felvételeket, így kezdődött minden.
Sz: Itt kaptam pozitív visszajelzéseket, illetve kaptam megkereséseket. Énekeltem egy duettet egy Magyarországon élő francia énekessel. Ez volt életem első felkérése. A Parole, Parole című számot énekeltük el – én a női részt magyarul, ő pedig a férfi részt franciául. Ő egyébként partikon zenélt, abból élt. Az egy másik világ. Ismerek olyan zenészeket, akik ezt komolyan csinálják, és szerintem nagyon ritka, hogy örömmel zenélnek. Nem tudom, hogy lehet-e ugyanaz az élmény mások dalait előadni, mint amikor a saját dalodat készíted el.
V: Mi dalszerzők szerintem erre különösen ki vagyunk hegyezve, nekünk erről valószínűleg radikálisabb véleményünk van, mint bárki másnak.
Sz: A Teasztárban találkoztam egy Kaizer András nevezetű úriemberrel, akinek valamikor évekkel ezelőtt volt egy működő alter bandája, Biztonsági Sáv. Ez tíz évvel előttünk volt, de hasonló kör lehetett, ugyanezek a kis klubok működtek akkor is. Megszűnt a banda, telt-múlt az idő, és gondolta ő, hogy feleleveníti másik néven. Így született első munkacímén a Halott Ember Projekt, majd átnevezve a Fénybár. Soha nem léptem fel a Fénybárral, odáig nem jutottunk el. Házi zenélést csináltunk. Ő küldött nekem alapokat, én meg felénekeltem rá az éneksávot. Ő is Pest környékén lakott, én akkor már Pécelen, úgyhogy így volt a legkényelmesebb. Online született egy pár dal. Mára már nem vagyok rá annyira büszke. András technikusi munkáját elismerem, viszont az én technikai feltételeim nem voltak adottak. Részben emiatt az éneksávokat, amiket küldtem neki, olyan szinten dolgozta át, hogy számomra már felismerhetetlenekké váltak, így volt bennem egy kis ellenérzés azokat hallgatni. Hamar elváltak útjaink. Ők kerestek másik énekest, de igazából nem történt meg az áttörés. Mikor legyen próba, amikor az emberek dolgoznak, hatfelé vannak, ráadásul különféle városokban?! Ez a kudarc – mert ezt én kudarcként éltem meg –megint megtört. „Jó, akkor nem leszek énekes! Pedig már majdnem!”
V: A Fénybárban még nem írtál dalokat, ugye?
Sz: A Fénybárban András dalait vettük fel. Az ő szövegeit, amik tetszettek, megfogtak, de nem tudtam velük száz százalékban azonosulni. Verseket viszont kamasz korom óta írtam. Melyik kamasz nem ír verseket?!
V: Heves bólogatás!
Sz: Kamaszkoromban éppen bölcsész akartam lenni. Mert ha nem leszek énekes, leszek bölcsész! Csupa jó foglalkozás. Nagyon szerettem a magyartanárnőmet, felnéztem rá. Amúgy is szerettem olvasni, de ő úgy oktatta az irodalmat, hogy az ehhez is pluszt adott. Még jobban el kezdett érdekelni, és szerettem volna irodalommal foglalkozni. Vettem egy nagy levegőt, és megmutattam neki a verseimet. Nem volt osztatlan siker. Nem mondott rá rosszat, viszont egy dolgot mondott, amin én halálosan megsértődtem. Azt mondta, hogy ezek olyanok, mint a dalszövegek. Ezt rettenetesen zokon vettem. Hogy lehet egy versre azt mondani, hogy dalszöveg? Micsoda sértés! Mindig nagyon odafigyeltem a verseknél a ritmusképletre, a lüktetésre, szótagszámra. Ami a kezdeti próbálkozásokban még a tartalmat is csonkolta, hogy formailag jó lehessen. Úgyhogy megértem, hogy nem nyerte el egy irodalomtanár szívét. De kis rádolgozással még tartalommal is meg tudtam őket tölteni, így van, amiből valóban dalszöveg született azóta.
V: Mi volt a Fénybár után?
Sz: A Fénybár után jött a megbántódás, hogy nem leszek énekes, de akkor dalszövegíró leszek! Igazából a Fénybárban is azzal volt a gond, hogy noha tetszett nekik a hangszínem, de a mások előtt való énekléssel gond volt. Félénk voltam. Otthon az ember a konyhában vagy fürdőszobában kiengedi a hangját, de mások előtt nekem nagyon sok blokk van rajta. Még a mai napig nem jön ki minden hang belőlem a színpadon, ami otthon bármikor. A Fénybárral meg nagyon ritkán sikerült élőben próbálnunk. Nem derült ki az, hogy élőben mit tudok, mert soha nem jutottunk el az oldottságig. Hiszen végre egy kicsit feloldódnék, de vége a próbának, és egy hónapig nincs megint semmi. Következő alkalommal megint előjött. Ezt akkor még nem tudtam magamnak megfogalmazni, hogy olyan emberekkel kell próbálnom, akiket a barátaimnak érzek. Akiket közelebb érzek, azokkal könnyebb feloldódni, és eljutni odáig, hogy a közönség felé is ugyanazt meg tudom tenni, mint amit a próbákon. Mindezek után jött Galántai Gábor. A nevét nagy betűkkel kell írni. Gábor nélkül nem énekelnék, ez nem kérdés. Gábor tett fel dalokat a netre, hogy ezekre szeretne szöveget. Tehát pont olyasvalaki jött szembe, akit én kerestem, akinek írhatok szöveget. Ekkor már metrót vezettem, erre is emlékszem, és a metróban dudolásztam a dallamokat. Az első tényleges dalszövegem is a metróban született, Gábornak egy beküldött gitár témájára. Viszont kottát írni nem tudtam, úgyhogy ráénekeltem az általa küldött alapra, úgy tudtam elküldeni neki. Akkor ő még Szombathelyen lakott, én meg Pécelen. Nem baj, csináljunk így dalokat. Szerintem ez 2012 vége fele lehetett. Aztán jött egy szomorú eset. Gábor elvesztette a munkáját, és azt mondta, hogy jó, akkor a következő munkahelyemet Pesten keresem, nem Szombathelyen. Feljövök Pestre, és zenéljünk! 2013 januárjában volt talán az első alkalom, amikor elmentünk a Dürer Stúdióba próbálni.
V: Milyen volt Gáborral a közös dalszerzés?
Sz: Ez egy nagy zenei egymásra találás volt. Elnézést az összes aktív Kódolatlan Álmok tagtól, de valahogy olyan alkotó páros voltunk mi ketten, zeneileg annyira egy hullámhosszon, amit nem tapasztaltam mással. Nem is értettem akkor ennek az értékét, nem volt még előtte hasonló közös alkotás senkivel. Olyan, mint amikor egy beszélgetésben be tudjátok fejezni egymás mondatait. Mi zenében voltunk így. Iszonyatosan termékeny egy-két év volt, nagyon sok dalt összeraktunk. Sokat el is felejtettünk, meg nem mindegyik sikerült annyira jól, de a mai Kódolatlan Álmok fontos számainak az alapjai közül sok akkor született. Egy szál gitáros plusz énekes dalok készültek. De egy idő után már azon gondolkodtunk, hogy mennyire jó lenne, ha most már rock &roll lenne belőle. Kell egy zenekar! Gábor korábban több formációban zenélt, ő Szombathelyen már otthonosabban mozgott a zenei életben. Itt Pesten ő sem tudta, hogy kihez menjen, mit csináljunk. Viszont arra gondoltunk, hogy valami állandó próbahelyet kellene találni, és próbahelyet keresgélve találtuk meg a Tarajos Gőte Leitató Központot.
V: Na, erre vártam! Mesélj a Tarajos Gőtéről!
Sz: Annyira imádtam azt a helyet! Ők úgy hirdették magukat, hogy tulajdonképpen ott áll egy színpad, ott lehet próbálni. Gondoltam, hogy nem lesz ott senki más. Ők mondjuk hatkor nyitnak, és hatig ott a színpad, van valami hangtechnika, lehet próbálni. Ehelyett jöttek-mentek az emberek, a kocsma üzemelt. Ti meg menjetek oda jobbra, és próbáljatok! Hogyha ez nem történt volna így, akkor lehet, hogy soha nem oldódom fel úgy, hogy emberek előtt énekeljek. Ha emberek előtt kell bénázva próbálni, akkor utána már bármit megcsinálsz emberek előtt! Innentől kezdve már a legrémesebb verziókban is hallhattak bennünket, feloldódtak bennem a gátak. Ez is olyan volt, mintha a sors gurított volna elénk lehetőségeket. Urszuj Peti a tulaj a mai napig, csak most már más a hely. Élőzene már nincsen, de a mai napig a fiatalok kedvelt szórakozóhelye. Bár nem tudok biztosan mai napot mondani, mert fogalmam sincs, hogy a lezárások alatt mi történt.
V: Én azt hittem, hogy ott a Gimpel Tomi nevű srác volt ha nem is a tulaj, de a bérlő.
Sz: Nem, Gimpel Tomi ott a fél lélek volt. Urszuj Peti nagy barátja, Tomi volt ott az esték szervezője. Imádom Gimpel Tomit. Ő nagyon sokoldalúan vett részt a Gőte körüli munkálatokban, és igazából a helynek az akkori hangulatához, ehhez a miliőhöz ő nagyon sokat tett hozzá. A Gőte egyszer leégett, és tulajdonképpen nekem ezzel a hely története, hangulata is kettéválik. Volt a Gőte a leégés előtt, és leégés után. Mintha két különböző hely lenne. Nem akarok semmi rosszat mondani róla, utána is aktívak voltak, és egy nagyon népszerű underground hely maradt. Híres és hírhedt, jó értelemben. Az összes bölcsész és képzős és egyéb elvont körökben ismert. De az élőzene kicsit kiszorult onnan. Gondolom ez éri meg nekik.
V: Az olcsóbb, és kevesebb helyet foglal. Meddig voltatok a Gőtében?
Sz: Szerintem legalább két év volt, ha nem több. Zenélgettünk, és mindig bővülni akartunk, úgyhogy újabb és újabb zenészekkel találkoztunk. Mindenki olyat rakott hozzá, amivel elindultunk egy teljesen más irányba. Pozitív volt minden ilyen indulás, de aztán valamiért soha nem jött össze. Valahogy mindig visszatértünk az alapokhoz, és mindig azt vettük észre, hogy Gábor és én ott állunk ketten. Külföldi kiküldetés, ösztöndíj, családi állapot változás, költözés, ezekről nem mi tehetünk. Azért így is jó volt, mert nagyon sok oldalával találkoztam a zenének, meg a saját dalainknak egy csomó megközelítésével.
V: Ennek adtatok is teret? Ezeket az újragondolásokat, átértelmezéseket támogattátok?
Sz: Mindig adtunk teret. Van olyan dalunk, ami lírai, lassú, balladisztikus hangulatból reggae dal lett. Szily Andris, az akkori cajonosunk ebben hallotta a reggae-t.
V: Ez melyik volt?
Sz: A Csend Idején. Egyébként már egy ideje leporoltuk, és már újra játsszuk, és már megint nem reggae, de az is jó volt. Minden időszaknak megvolt a bája.
V: Mennyit koncerteztetek, és milyen helyeken?
Sz: Igazából itt Gimpel Tomi vett minket a szárnyai alá. Azt mondta, hogy „Na, most már zenészek vagytok, gyertek. Lesz egy fellépésem, van kedvetek jönni velünk?” Öten-hatan, Gimpel Tomi és barátai, különböző nevek alatt futottak közös örömzenélések. Csomó zenészt megismertem, és láttam, hogy ki mit csinál, ki milyen úton-módon próbál jobban befutni, érvényesülni. Tényleg hihetetlen, hogy ezek az emberek, akik annyira tehetségesek, miért ezen a pici színpadon vannak? Miért nem őket hallom a rádióban, és miért a Halott Pénzt?
V: Amit most mondtál, azt ilyen-olyan formában nagyon sok interjúban hallom. A másik, ami ismétlődik, hogy „én büszke vagyok arra, hogy a dalszövegeimmel legalább olyan jó, vagy akár jobb is vagyok, mint ami a rádióban folyik.”
Sz: A fiammal szoktam beszélgetni erről, aki költő. Nagyon érdekes verseket ír. Nekem emésztenem kell őket, nagyon progresszívek. Vele szoktunk vitatkozni azon, hogy tisztünk-e vagy sem megítélni, hogy egy dalszöveg jó, vagy nem jó. Mi alapján mondom azt, hogy az én dalszövegem ennél jobb? Ez egy teljesen szubjektív dolog. Azért az nem az igazi, amikor felkapott zenekarok az alapvető sémákat sem tartják be, kínrímeket használnak, nem ismerik a prozódiát, vagy nem közölnek semmilyen tartalmat, és totálisan banálisan ugyanazt a témát kerülgetik huszonhat szövegben.
V: Ami a szerelem.
Sz: Na ja. Az Elefántos Szendrői Csaba szerint a szaporodás. Nem a szerelem, hanem a szaporodás.
V: Ez találóbb!
Sz: Minden a szaporodásról szól. Tulajdonképpen ha az egzisztenciáról szól a dalod, az is a szaporodásról szól, mert azért kell nekem egzisztencia, hogy szaporodhassak. Ezek nem az én szavaim, hanem Csaba mondta egy előadáson. Szóval sokszor azt látni, hogy nem hoznak olyan témát, aminél gondolkodni kellene. Én szeretek gondolkodni dalszövegeken, megpróbálom megfejteni, hogy mire gondolt a költő. Legyenek érzések benne, nem csak a zenével, hanem a szöveggel kapcsolatban is. Hasson meg, kavarjon fel, vagy nevettessen meg. Szerintem fura, hogy az emberek olyan dalszövegeket dudorásznak, ami velem egyiket sem teszi. Bennük vajon kreál érzéseket? Találtak benne egy olyan képet, amit még sosem láttak, vagy ez csak nálam szempont?
V: Neked van elméleted arra, hogy mi miért tudnak sikeresek lenni ezek a dalok?
Sz: Nem akarnék leülni, és sikeres dalt írni, még ha kapnék egy képletet, hogy így írsz sikeres dalt, akkor sem. Én úgy gondolom, hogy az a jó, ha a dalok ihlet alapján születnek. Valami inspiráció kell, hogy elkezdjek egy dalt írni, nem pedig az, hogy valaki azt mondja, hogy szeretném, ha írnál egy dalt egy balatoni nyárról. Én nem is hiszem, hogy képes lennék rá. A végén abban is megölnének valakit. Valahogy kifordulna magából. Múltkor a késeket számoltuk, hogy milyen sok dalszövegünkben jelenik meg a kés motívum.
V: Egyik interjúalanyom megtalálta az én motívumomat, ami a Hold. Ami annyira nyálas, hogy csak fogtam a fejem.
Sz: De a kés és a Hold együtt! Együtt kell fellépni, és csupa Holdas-késes dalokat írni.
V: Emlékszem, az egyik koncertetekre. Talán éppen együtt játszottunk a Yes Pubban?
Sz: Egy nyári nap volt, és iszonyatosan meleg. A közönség nem volt képes lent maradni, mert hatszáz fok volt, és inkább fentről hallgatott minket. A koncert tér egy pince, és fent meg egy beülős kocsma helyiség van. Végre eljöttek nekem is az ismerőseim. A közönség jórészt abból volt, hogy én hívogattam, rángattam be az embereket az utcáról is. Meghallgattak egy-két számot, és menekültek ki. Mi bajuk? Nem értettem. A színpadon amúgy is mindig meleg van, meg az egy más állapot. Aznap beteg is voltam ráadásul, elment a hangom.
V: Ahhoz képest végig énekelted.
Sz: Hörgő metált toltam. A végére már tényleg iszonyatos hangok jöttek ki a számból.
V: Ha jól sejtem, pont akkoriban kezdett beindulni a Kódolatlan Álmok, amikor Galántai Gábor már nem is volt a bandában.
Sz: De előtte még fontos megemlíteni Wéber Gábort, aki eredetileg harmadikként csatlakozott hozzánk. Ez egy újabb időszak volt a zenekar életében. Ő egy sokkal átgondoltabb, tudatosabb zenész volt hozzánk képest, akinek voltak elképzelései, hogy hogyan építsünk fel egy zenekart. Hogyan készítsünk és rögzítsünk dalokat. Mi addig totálisan hippi létben voltunk – megyünk, énekelünk. De elkezdtünk próbálni Wéber Gáborral és kezdtünk tudatosabban építkezni. Legyen Facebook oldalunk, legyenek felvéve, feltöltve a dalaink. Az első dalokat nála rögzítettük, nagyon sokat segített abban is. Egy probléma volt ezzel a kétéves időszakkal. Mi mindezt egy szobában csináltuk. Amikor befejeződött a Gőte lét, el kellett kezdenünk szobazenélni. Ott aztán Gábor gatyába rántotta a dalainkat. Addig én hol így énekeltem, hol úgy. Az is lehet, hogy az egyik napon az egyik hangon kezdtem, a másik nap a másikon. Ezen Gábor segítségével változtattunk. Viszont iszonyatosan hiányzott az, hogy élőben zenéljünk. Hogyha felteszed a YouTube-ra a dalt, és ott beírják, hogy jó, az azért nem ugyanaz a visszajelzés, mint amikor a lábukkal ütik a ritmust, vagy keresik a tekintetedet, és bólogatnak. Csak az alkotás már nem volt elég. De szerintem a legtöbben így vagyunk ezzel.
V: Meglepődnél, de már beszéltem több olyan emberrel, akinek ez pont fordítva van. A fellépés egyáltalán nem számít, vagy csak titkon, maga az alkotás viszont nagyon fontos.
Sz: Nekem mind a kettő fontos. Így lettünk teljesek.
V: Ekkoriban készültek az első klipek is, ugye?
Sz: Igen, azok is vele. Végül azért váltak el az útjaink, mert mi már nagyon koncertezni akartunk, neki viszont egyszerűen már nem fért bele az, hogy próbák és koncertek is legyenek. Ekkor találkoztunk Major Katával, az új basszusgitárosunkkal, nem sokkal később Grandpierre Zolival és Junkuncz Tomival is, két gitárosunkkal, akik a mostani Kódolatlan alapkövei. Lett gitárosunk, meg basszusgitárosunk. Wéber Gábor még cajonon kísért bennünket, de egyrészt neki elég sok egyéb projektje alakult, másrészt mi már hallottuk ezt az egészet nagy dobbal. Így került a zenekarba Horváth István, Poci. a formáció már elég ütésálló volt, ezzel kezdtünk el kicsit komolyabb helyszínekre eljutni. Nagyon sokat számított, hogy emberileg meg csapatként is egymást jól kiegészítő ötös voltunk. Meg nagyjából vagyunk is, mert azóta egy basszusgitáros váltáson vagyunk csak túl. Katával időközben elváltak útjaink, azóta Miklós István erősíti a zenekart.
V: Volt egyébként feszkós időszak? Gondolom, amikor Wéber Gáborral profilt váltottatok, az nem lehetett annyira döccenőmentes. Volt olyan, hogy több dudás egy csárdában?
Sz: Egy picit. Bár én egy ideig tényleg teljesen alárendeltem magam Gábor ötleteinek, mert láttam, hogy tudja, mit csinál. Ő tudja, hogy kihez kell menni, mit kell csinálni, én nem. Mivel én zeneileg képzetlen vagyok, nem tartom magam zenésznek. Dalszövegírónak tartom magam, aki elénekli a dalait. Dalszövegíró is akkor leszek igazán, ha valaki más is elénekli a dalaimat. Szóval igazán nagy feszültség nem volt. Wéber Gábor talán azért is nem akart maradni, mert nekem határozottabb elképzeléseim lettek, amik ellentétesek voltak az ő ötleteivel. Ő inkább egy ilyen kompakt zenekart szeretett volna, akik kis helyen is elférnek, cajonnal és egy gitárral. Én meg rocksztár akartam lenni. Tudjuk, hogy ez nem szó szerint igaz, de valahol ezt az életérzést kerestem, amikor leüvölti a zene a fejedet a színpadon. És végül is sikerült, íme, rocksztár vagyok! (nevet)
V: Taps, taps, meghajlunk!
Sz: De igazán mérges konfrontációk nem voltak. Inkább olyasmi, hogy valakiknek a magánélete annyira elkezdett más irányba menni, hogy nem tudott jönni koncertre, vagy próbákra.
V: Galántai Gábornál is ilyesmi volt az oka?
Sz: Igen. Hogyha valaki családot alapít, kevesebb ideje marad a hobbijára. Mert amíg ebből nem élünk meg, addig mindenképpen hobbiként kell tekinteni rá. Én ebből a szempontból tényleg diktatórikus vagyok. Mindegy, hogy nem keresünk vele pénzt. Ha lekötöttünk egy koncertet, akkor a koncerten ott kell lenni. Soha nem lehet egyről a kettőre jutni, hogyha nem lehet minket komolyan venni. Akkor is, ha családod van, akkor is, ha munkád van. Meg kell próbálni a körülményeidet úgy alakítani, hogy ennek eleget tudjál tenni. Nagyon ritkán előfordul persze, és van is rá mentség, de ha folyamatosan ez a helyzet, akkor ez a hobbi neked nem annyira fontos. Sokadik dolog a listán. Én azt szeretném, hogy akikkel együtt zenélünk, azoknál ez az elsők között legyen.
V: Hogyan megy mostanában a dalszerzés? Most hogy már a szupergroup szerzőpáros ketté bomlott?
Sz: Volt egy nagy döccenő. Meg kellett tanulnia az összes dalt az új bandának, illetve átformálni az új felállásra. Nagyon lassan írtunk utána dalokat. Mindig az volt, hú koncertre kell menni, vagy a repertoárt gyakorolni, megtanulni. Volt egyszer-kétszer, amikor megálltunk. Amikor Kata elment, meg amikor én elmentem szülni.
V: Az énekes nélkül nehéz.
Sz: De én nagyon rövid időre léptem le, és online is tartottam velük a kapcsolatot. Még a hatodik hónapban tuti, hogy tartottunk koncertet. A nyolcadik hónapig próbáltunk. A gyerekem azóta is veri a lábával a ritmust. Lehet, hogy köze van hozzá? Hat hét a gyermekágyi időszak, ez a hat hét tényleg csak a saját kis mikroklímánkról szólt. Hat hét után viszont mentem vissza próbálni. Azt gondoltam, hogy az a négy hét a szülés előtt, meg az a hat hét a szülés után akár egy nyári szünet is lehetett volna. Vagy egy vizsgaidőszak. Ezt ki kellett volna bírnunk így egybe, de nem sikerült. Azt éreztem, hogy a zenei életből is kiestünk. A tíz hét alatt szűntek meg klubok, meg tűntek el helyek, ahova járni szoktunk. Ahol a búcsúkoncertünket tartottuk, oda már nem mehettünk többet, mert már nem működött. Ez az Under Budapest volt.
V: Milyen élmények fűztek az Under Budapesthez?
Sz: Nem volt ezen a néven olyan hosszú életű. Nekem pozitív élményeim voltak ott, mert jól csinálták meg a hangosítást. Hogyha nem vagy hozzáértő, rábízod magad a klubra, a hangosítóra. Ebből lesz az, hogy vagy nem hallod, hogy mit csinál más, vagy a közönség nem hall téged, vagy az énekből nem hallanak semmit. Az Under Budapestben aki a hangosítást csinálta, azzal teljesen meg voltam elégedve. A közönség is jól érezte magát, és mi is. Aztán ugye nagy kedvencünk volt sokáig a Zeg-Zug. A Zeg-Zug sem volt utána. Visszajövök, és nincsenek helyek! Hova menjünk koncertezni? Megint olyan érzésed volt, hogy kezdheted az egészet elölről. Kata is akkor mondta, hogy ő másképp képzelné. A tíz hét alatt neki lett két másik bandája is. Teljesen más típusú bandák, és mondta, hogy ezek rentábilisabbak, ezek működnek, ezekkel járnak koncertezni A távolság és az idő hiánya miatt nem maradt ránk kapacitása, így elkezdtünk basszusgitárost keresni. Ez jó sokáig tartó folyamat volt.
V: Viszont indultatok pályázatokon, tehetségkutatókon. Ezek hogy mentek?
Sz: Jelentkeztünk a Hangfoglalóra, ami még Cseh Tamás Programként indult, és kétszer bejutottunk az élő meghallgatásra. Azok elég erőteljes felkészülést igényeltek. Onnan nem jutottunk tovább egyik alkalommal sem. Egyébként teljes joggal, mert élőben akkora színpadon nem tudtunk teljesíteni, még nem úgy szólt. Az elsőnél kifejezetten borzalmas volt a bemutatkozónk. Eleve ezeknél az NKA-s tehetségkutatóknál van negyedórád arra, hogy profi módon levezényeld a beállást. Ráadásul mi nem ehhez a színpad mérethez szoktunk. Semmit nem hallottunk egymásból. Szerintem full hamisan énekeltem az első alkalommal. Csoda, hogy nem sírtak, és nem is értem, hogy hogyan hívtak be egy második alkalommal is. Addig kimaradt egy év, és két évre rá visszahívtak minket. Akkor viszont egy elég jó háromszámos etapot tartottunk. Az pont a babás leállás után volt, kiesve a koncert rutinból. Ahhoz képest elég jó volt, csak oda nem volt elég jó. Az életkor is számít abban, hogy hogyan értékelnek. Nálunk egy-két év alatt nagyon sok halánték megőszült a zenekarban. Szó szerint. Ezek a határozott, karakteres emberek a színpadon már nem most jöttek ki az iskolából. „Tényleg tök jól lejátszottátok, de mit kerestek egy tehetségkutató műsorban? Rendben vagytok, egyben vagytok, de miért vagytok itt?” Az ifjúság van preferálva, ami nem gond. Megértem ezt a szempontot, de akkor meg azt gondolom, hogy ezeket a tehetségkutatókat korhatárral kellene meghirdetni. Ha nem így hirdetik, és azt mondják, hogy tökéletesen eljátszottál mindent, miközben a többieknek meg azt, hogy itt-ott nem volt jó, meg még ezt tanulni kell, aztán végül mégsem te kapsz díjat, akkor az furán néz ki. Azért nem kaptam díjat mert öreg vagyok?
V: Szerintem közös tapasztalatunk, hogy a közönség méreténél is számít a zenészek kora.
Sz: Ha alapítasz egy középiskolai bandát, már onnan egyből viszed a közönséget. Miközben ha harmincéves korodban jössz rá, hogy mégis énekes leszel, a huszonhatodik váltás után, akkor a harmincéves barátaid már otthon ülnek, és nem jönnek el a koncertre. Tisztelet a kivételnek. De egy harminc fős osztályt nem fogsz tudni betoborozni a koncertedre. És ha öt iskolás összeáll, és a harminc fős osztályból fejenként nyolc-tíz embert berántanak, akkor már az első koncertjükön ott van ötven ember. Mi örülünk neki, ha ötven ember eljön bármelyik koncertünkre. Te jó ég, ötven ember ott volt!
V: Stresszes helyzet, most mi lesz itt?!
Sz: Minél többen vannak, annál jobb. Ez engem jobb teljesítményre sarkall. Arra vágyom, hogy olyan koncertet tarthassak, ahol végig működik ez az adok-kapok a közönséggel. Nem többezres nagyszínpados fellépésre gondolok, de megnézném azt az energia cserét, amikor nem tíz-húsz, vagy negyven-ötven emberrel lépsz így kontaktba, hanem ennél nagyobb tömegekkel. Szeretnék kétszáz embernek játszani, esetleg ezernek. Ennél sokkal nagyobbra nem vágyom. (nevet) Ki akarom próbálni, az milyen. De hát gondolom, hogy te is így vagy vele.
V: Naná! Volt már olyan koncertünk, amit szerintem hallgattak kétszázan. Nem azért, mert mennyire híresek lennénk, hanem azért, mert olyan helyen játszottunk, ahol az ismeretlen bandát is kétszázan meghallgatták volna. Felszabadító érzés volt. Az volt bennem, hogy nem az ismerőseim vannak ott, úgyhogy igazából akár szarul is játszhatnék, mert úgysem tudják számon kérni rajtam később. Emiatt könnyebben el tudtam engedni magam, és tudtam viccelődni a közönséggel. Még nevettek is, pedig nem ismertük egymást, sem ők a zenénket. De a barátoknak tartott kis koncerteknek szerintem azért más a bája.
Sz: Persze, én is imádom a kis koncerteket. Nagy Zselenszky fan lettem pont a Gőte kapcsán, neki ott gyakran voltak fellépései. Ő egy ennél már sokkal nagyobb közönségű, nagyobb helyeket megtöltő együttes után ezeket a szóló koncerteket szervezi magának. És látod rajta azt, hogy mennyire élvezi a személyes kontaktot. Jó látni azt, hogy valaki, aki már belekóstolt egy kicsit nagyobba is, még ugyanúgy élvezi a kisebb koncerteket.
V: Én nem ismerek más hobbi zenészt, akinek sok gyereke van, és mégis meg tudja szervezni a mindennapjait, hogy eljárhasson próbákra. Ezt te úgy csinálod, hogy közben te vagy a banda motorja. Miközben én inkább az ellenkezőjét látom, hogy ez egy félelmetes dolog, ha jön a gyerek. Akkor mindenki bizonytalan, meg fél, hogy vissza tud-e egyáltalán menni majd zenélni.
Sz: Nálam ez most még éppen működik. Majd kiderül, hogy meddig fogom bírni. Amikor elkezdtem, azért nem voltak annyira kicsik a nagy gyerekeim. Nem háromévesek mellől jöttem el. Most van egy pici gyerekem, eddig otthon voltunk. Majd most kezdődik az igazi zsonglőrködés a munka, család, zenekar szentháromsággal. Nehéz, néha a fejemet is akarják venni. Viszont most már felnőtt gyerekeim is vannak, úgyhogy egyelőre még pakolok szegényekre terheket, hogy az anyjuk rocksztár lehessen. Még nem érzem azt, hogy ezt a problémát én már megugrottam. Ráadásul közben egy színházi projektet is bevállaltam. Már tavaly lett volna premierünk, de ugye minden tolódott, meg törlődött, így a tervek szerint most ősszel lesz Gyömrőn. A gitárosunkon, Zolin keresztül jutottam el ebbe a társaságba, az MK-Színpad társulatához, ahol most megpróbálkozom egy prózai szereppel. Eredendően nem gondoltam komolyan, hogy valaha elkezdek játszani, de rettenetesen élvezem. Viszont én sehol nem vagyok a négy gyerekemmel Zolihoz, akinek hat van. És ugye ő a főszereplő a darabban. Tehát vállalkozó, dolgozik éjjel-nappal, színházazik, zenél, és hat gyerek édesapja. Mondtam is neki a múltkor, hogy Zoli, nagyon őszülsz!
V: Mesélj még a motivációdról. Mondtad azt, hogy a nagyobb közönség még hiányzik. Ezen kívül a zenélésben mi az, amit a legnehezebb lenne elengedni? Van-e valami fontos, ami ide horgonyoz?
Sz: Nem érzem magam kifejezetten exhibicionista embernek, hogy nekem színpadon kell állnom. A minap voltam dalszöveg workshopon, ott is beszéltünk arról, hogy ki milyen információt, üzenetet akar átadni. Nekem nincs konkrét üzenetem, amit hoztam, hogy most elmondom nektek a tutit. Én a dalokkal egyszerre akarok szórakoztatni, és elgondolkodtatni. Az lenne a cél, hogy valami olyat csináljunk, ami megmozgatja úgy az embereket, hogy buliztak is, és közben gondolkodtak is. Azt érzem, hogy még ezt nem fejeztem be, még ezt nem sikerült elérnem. Azt azért nem mondom, hogy ez valamiféle küldetés tudat. Lehet, hogy simán makacs vagyok, és csak azért is. Nekem az volt a vágyam, hogy már ne csak az ismerőseinknek, barátainknak zenéljünk. Törjük át ezt a falat, hogy másokhoz is eljussanak a dalaink, egy picit nagyobb tömegeket mozgassunk meg. És persze szeretném, hogy valaki olyan szívdobogással hallgasson minket, mint én a kedvenceimet. Amíg ez nem valósul meg, addig nem tudom abbahagyni.
V: Azt el tudod képzelni, hogy egy teljesen új bandával folytasd, ha a Kódolatlan Álmok mondjuk atomjaira bomlik, és senki nem akarja folytatni?
Sz: Nem nagyon. Igaz, hogy annak idején Gábornak konkrétan megmondtam, hogy ha te nem zenélsz, akkor én sem fogok tovább zenélni – és mégis tovább zenéltem. De ezt már tényleg nem tudom elképzelni. Nagyon jól érzem magam most a zenekarban, nagyon összeforrtunk.
V: Mik számodra a legemlékezetesebb Kódolatlan sztorik?
Sz: Szerintem valahol abszurd, hogy hova eljutottunk ahhoz képest, hogy milyen kicsik vagyunk. A Szigeten felléptünk a tábortüzes programjukban például. Meg azért voltunk mi már nagyobb színpadokon is. Lehet, hogy csak tehetségkutatókon, de megjártuk az A38-nak a színpadát, megjártuk a Gödörnek a nagyszínpadát. Ezek szerintem óriási dolgok, bakancslistásak. Közben persze folyamatosan igyekszünk keresgélni, hogy hogyan lehet a másik körbe feljebb jutni. Az embert az mozgatja, hogy előrébb törne, nem? Nem az, hogy itt tartunk, éppen ennyit szerettem volna. Nem tudom, van ilyen ember?
V: Naná. Mindenféle ember van, ilyen is. Milyen koncertekre jársz?
Sz: Nagyon nehéz koncertekre eljárni most. Ugye nem Pesten lakom, hanem Pécelen. Nem vezetek, csak metrót. Tehát nekem így a közlekedés is bonyolult. Még a kicsi előtt azért elcaplattam ide-oda, de az éjszakai buszozás már kikészített. Amikor rábírtam magam, azért próbáltam a kis underground zenekarokat meghallgatni. A pályatársainkat. Addig, amíg valakivel el tudtam menni. Hogyha már nincs kivel elmenni, akkor egyedül elbotorkálni az éjszakába, és belehalni, hogy hazajuss Pécelre, az már nem megy. Kell hozzá vagy egy társaság, vagy legalább egy ember, akivel megosztod az élményt. Voltam én Alanis Morissette koncerten egyedül, nem volt jó. Cure koncerten is, Kimnowak koncerteken is voltam egyedül, azok sem voltak úgy jók. Néha már sikerül a fiammal koncertre menni, de nem teljesen azonos az érdeklődési körünk. Én hozzá már túl egyszerű zenéket hallgatok. Nem vagyok elég alter és elég elvont.
V: Még az interjú előtt azt mondtad, hogy elmentél zenei menedzser témakörben előadásokra tájékozódni. Mi az, ami ebből megmaradt, amit azóta a bandával bevetettél?
Sz: Nagyon fura élmény volt ez. Én egy szívből zenélő valaki vagyok. Miközben a zenei menedzserség annyira termékként tekint a zenészre, a zenére, hogy fura volt abból a megközelítésből tanulni valamit. Hogyan népszerűsítsd, hogyan add el a gyerekeidet, a dalaidat. Leginkább alapvető marketingfogásokat tanultam. A Facebookon való jelenlétre ráerősítettem például. De alapvetően nagy változást nem hozott. Az viszont érdekes volt, hogy egy csomó előadás olyan dolgokat feltételezett, amik szerintem a valóságban nem léteznek. Én legalább is nem ezt tapasztaltam. Tehát van egy vadonatúj bandád, amivel írtok egy rock számot, és akkor te holnapra szervezz le egy koncertet az Akvárium Kis Hallba. Oké. Ilyen nincs szerintem. Vagy akkor nem jó helyre születtem, vagy nem jók az ismerőseim. Meg elhangzott az alapvetés, hogy mindennek az alapja a kapcsolati rendszer. Meghallgathattam, hogy el kéne járni az éjszakába, minden koncerten ott kellene lenni, mindenkivel inni, és akkor ez egy megoldás lehetne. A bulikon köttetnek a kapcsolatok, és nagyon sok minden erre alapul. Már így viccelődve mondtuk, hogy minden körben egymásnak adjuk az elismeréseket, díjakat. Tehát attól függ, hogy melyik körbe tartozol. Mi itt ebben a körben leginkább baráti vállveregetéseket kapunk egymástól, más körökben megnyersz egy pályázatot.
V. Gondoltam én is rá, hogy majd ebből az interjú kötetből elképesztő kapcsolati tőkét fogok csinálni. Csak akkor át kellene alakítanom, és nem az underground bandákkal kéne csinálnom az interjúkat, hanem a befutottakkal.
Sz: Az egy másik kötet lesz.