Hausenblasz Márk
2021-05-27
Nagyon fújt a szél, úgyhogy bevettük magunkat Márkkal a Budapest Gardenbe. Nem a leglogikusabb választás szabadtéren szürcsölni a hideg sört a Duna parti szélben, de meglepően sokan választották ezt a csütörtök esti elfoglaltságot, úgyhogy a tömegbe olvadva nem éreztük magunkat annyira butának. Körülöttünk gyerekek deszkáztak a pályákon, egy szál pólóban, és lesajnálva nézték a kabátban söröző öregeket.
Viktor: Megvan az interjúimnak a szokásos tematikája. Mindig azzal kezdek, hogy arra kérem a velem beszélgető barátomat, interjú alanyomat, hogy mesélje el, lehetőleg többé-kevésbé kronologikusan, hogy hogyan vált zenésszé. De mielőtt ebbe belecsapunk, szeretném elmesélni neked, hogy mi ketten miért ülünk le beszélgetni. Van egy élményem rólad még talán aznapról, amikor megismertelek. Az albimban találkoztunk, hogy banda alapításról és közös zenéről beszéljünk, és te meséltél valami olyat, hogy ti az öcséddel körbejártátok nagyjából Budapestnek az összes utcáját, ezért te úgy vágod, hogy melyik utca merre van, mintha térkép lenne a fejedben. Ez engem nagyon megragadt. Szerintem ahhoz kell egy nagyon különleges személyiség, meg egy különleges motiváció, hogy ezt memorizálja valaki. Amióta ismerlek, ha megengedsz egy ilyen kifejezést, én téged csodabogárnak tartalak, akivel izgalmas beszélgetni.
Márk: Nagyon örülök, hogyha így van. Igazából nem csak Budapest érdekel, hanem a világnak a megismerése, és hogy ezt valamennyire fejben tartsam. Nem csak egy várost, hanem leginkább ahol az ember mozog, ott ismerni nagyjából mindent. Akár csak hangulatokat is. Ez a zenénken is meglátszik.
V: Hogyan lettél tehát zenész? Hogy lett belőled az a zenész, aki ma vagy, itt velem sörözve a Duna parton?
M: Ez már a családom miatt is benne volt a pakliban. A fater is zenélt zenekarban, és voltak a felmenők, meg más családtagok között is olyanok, akik zenével foglalkoztak. Énekes, énektanár, ilyenek. Én pedig négy évig tanultam zongorázni, bár azt nem nagyon szerettem. Nem a klasszikus zenével volt problémám, hanem hogy sok mindenbe beleszóltak. Például, hogy az ujjrend milyen legyen. Úgy voltam vele, hogy én lejátszom, de ne szóljanak bele olyanba, ami már ennyire apróság. A másik az volt, hogy bár nyilván megismertem a kottát, de sokkal inkább szerettem hallás után, vagy fejből játszani. Amíg gyakoroltam, kottából játszottam, és amikor már ment, akkor fejből. Meg igazából úgy ismerem a kottát, hogy zongorával tudom lejátszani. De kottából énekelni vagy gitározni nem tudok. Gitáron ugye inkább akkordokat szoktunk írni. Az általános iskolám ének-zene tagozatos volt, ott kórusban énekeltem. Az vegyes élmény volt. Nem éreztem azt, hogy ilyen módon akarnék foglalkozni a zenével. Annak ellenére, hogy vannak olyan szimfonikus és kórus művek is, amiket a mai napig szeretek. Elsősorban Szergej Rachmanyinovnak a darabjai, zongoraversenyei vagy akár Antonin Dvorak. Még kisgyerek voltam, amikor otthon megkaptam az első gitáromat. Gitározni hivatalosan nem tanultam, de az akkordokat magától megtanulja az ember. Bizonyos számok tetszettek, le akartam játszani, és rátaláltam az akkordokra, vagy mások megmutatták.
V: Ez hogy ment szépen fokozatosan át abba, hogy felnőtt fejjel már dalokat írj, meg szöveget?
M: A dalszerzés már a zongora tanulás alatt is jött, hogy ha mások tudtak darabot írni, akkor én is írok. Később, amikor már inkább gitároztam, arra jöttek ötletek. Már tizenöt, tizenhat évesen is jutottak eszembe kisebb dal ötletek, illetve tizennyolc éves korom körül, amikor visszatértem a zongorához, dzsesszes dolgokat kezdtem játszani. A zongora és gitár mellé jött a szájharmonika, később pedig többféle szájharmonikát vásároltam különböző hangnemekre. Blues-os, dzsesszes dolgokat játszottam. Azok közül volt, ami saját szám volt, de ezt nehéz megmondani, mert azok azért sablonokból építkeznek, főleg a blues. Húszéves korom körül sokat zenéltem, és valamennyire saját dolgokat is, de ezeknek nagy része improvizáció volt, nem kész dalok. Aztán jött a Zoom nevű zenekar. Egy évfolyamtársam keresett meg, hogy az ő bátyja keres embereket. Mások számait játszottuk, magyar és angol nyelvűt is. Náluk gitároztam meg szájharmonikáztam, és egy számban csak az egyiket általában. Akkor már megfogalmazódott bennem, hogy szívesebben csinálnám ezt az egészet, hogyha saját számokat játszanánk. Rövid ideig zenéltem velük, utána otthon írtam saját számokat. Akkor már valamennyire készre írtam őket. Utána jött, hogy megkerestél, és megalakult az Elvi Kérdés. Ott a legelejétől egyértelmű volt, hogy saját számokat írunk.
V: Folytassuk azért a kronológiát, mert nem nekem szól elsősorban az interjú, még akkor is, ha innentől én ismerem a te utadat. Meddig tartott az Elvi Kérdés, mi jött utána?
M: Kb két évig voltam tag, 2011 nyarától 2013 közepéig. Utána jött az, hogy legyen egy másik közös projekt, amiben együtt zenélünk. Az alatt az időszak alatt is viszonylag sok dalt írtam, és ezeket nem akartam veszni hagyni, meg egyáltalán nem akartam abbahagyni akkor már a zenélést. És ezért volt, hogy a Hausenblasztert elkezdtük 2013 őszén. A banda neve ugye az én nevemből jött, de ismerőseim javasolták. Ezt ugye ketten kezdtük, és sokáig csak ketten játszottunk benne. De végig benne volt a levegőben, hogy esetleg egy harmadik állandó tagunk is legyen. Szerencse volt, hogy basszusgitárosként Szűts Norbi csatlakozott. Ez több mint két éve volt, csak hát ugye az elmúlt egy év kimaradt a Covid miatt. Most újra van egy ilyen helyzet, hogy más projektjei miatt nálunk ő már csak beugrós zenész lesz. De keresünk egy harmadik állandó tagot, akire van is ötlet, és majd most kiderül, hogy ez hogyan alakul.
V: Nem csak a Hausenblaszterben zenélsz. A zene neked másképp is része a mindennapjaidnak.
M: Igen. Egy nappali szociális intézményben dolgozom, és ott zeneterápiát tartok hetente legalább egyszer, de van, hogy többször is. Így minden héten valamennyit zenélek, de ott ugye főleg nem saját számokat, hanem ismert dalokat, mindenféle slágert és pár kevésbé ismert dalt, amiket viszont nagyon szeretek. Még akár népdalokat, vagy népdalszerű dolgokat is játszunk. Ami éppen a hangulatnak megfelelő. Ilyen módon is része a zene a mindennapoknak, és természetesen otthon is változó intenzitással, de összességében viszonylag sokat zenélek. Zenélek, meg zenét hallgatok.
V: Mesélj nekem, a Hausenblaszterrel kapcsolatban mik a kedvenc élményeid?
M: Igazából egy folyamatra tudnám ezeket felfűzni, ami azt mutatja meg, hogy csomószor a teljes reménytelenségből lett valami. Ugye voltak olyan helyek, ahová eleinte eljártunk zenélni. Ezek kisebb kocsmák voltak, és ugye ott nem is túl sok embert értünk el, nekünk sem volt túl sok helyünk kipakolni, de akkor azzal elvoltunk. Viszont egyszer megtörtént, hogy rászerveztek egy meccsnézést az egyik koncertünkre.
V: A Mr & Mrs Columbo-ban, az új helyén. Ez egy izgalmas koncert volt. Emlékszem, hogy neked nagyon nem tetszett, én meg nagyon élveztem a spontán közönség reakciókat és bekiabálásokat.
M: Igen, de onnantól kezdve ez ki volt lőve. És akkor jött az, hogy egy rendszeres vendég zenészünk, illetve majdhogynem menedzserünk felajánlotta, hogy az ő telkén szabadtéri koncerteket szervezhetünk. Akkor ez megmenekítette a dolgot. De amikor először kimentünk oda, azért nehezen tudtuk elképzelni, hogy azon a telken bármi is lehet. Ott aztán a negyedik alkalomra már egy több zenekaros már-már fesztivál jött létre, lényegesen több nézővel, mint amit az elején elképzeltünk.
V: A Dunakanyar egy félreeső csodálatos településén, annak is egy kis földutcáról megközelíthető nagyon lejtős telkén.
M: Abból is sikerült a maximumot kihozni, aztán amikor az már nem volt lehetőség a továbbiakban, akkor megint ott volt az abszolút bizonytalanság. Nem tett volna arra egyikünk sem nagy összeget, hogy valaha egy rendes színpadon, rendes hangosítással fogunk játszani, de végül ez is sikerült. Főleg a basszusgitárosunknak köszönhetően. Most is egy olyan helyzet van, amikor nem látszik, hogy hová fut ki az egész, de simán lehet, hogy olyan megoldás lesz, amire nem is gondolunk.
V: Melyik koncertünk volt a kedvenced? Vagy melyik volt a legemlékezetesebb?
M: Hú, ez nehéz. Az egyik talán a bicskei koncert, ahol olyan helyre mentünk, ahová ismerőseim hívtak meg, és abszolút nem tudtuk, hogy milyen közönségünk lesz. Rengeteg gyerek volt, akik nem feltétlenül a mi zenénknek a célközönsége. Nem Halász Judit számokat játszunk, de mégis egészen felszabadult hangulat kerekedett, és a szülők is, meg a gyerekek is elégedettek voltak, és mi is. A másik emlékezetes pedig talán, amikor a Kugli előzenekaraként játszottunk. Ott volt talán a legnagyobb közönségünk, és profi hangosítással játszhattunk. Megint az volt a helyzet, hogy egy része a közönségnek abszolút nem a mi zenénket kereste, de ők is elviselték, és talán még tetszett is nekik, amit mi játszottunk.
V: Ha álmodnál egyet, hogy a zenész pályád merre megy, szerinted mi az, ami reális, és tök jó lenne, ha megtörténne, és mi az, ami már álomszerű, de az is tök jó lenne, ha megtörténne?
M: Nem tudom ezt teljesen szétválasztani. De akkor azt mondom, hogy ami szerintem megtörténhet, és nagyon szuper lenne, az az, hogy rendszeresen koncertezzünk, illetve hogy tudjunk több stúdiófelvételt készíteni, ami több emberhez eljut. Ez a két dolog. Több stúdiófelvétel az újabb számainkból, és esetleg újravenni a régieket is profibb módon, hogy több emberhez eljusson valahogy. A másik pedig a rendszeresebb koncertezés. Évente akár reális is lehet húsz-harminc, hogyha találunk olyan embereket, akik mellénk állnak. Ami irreális, az az, hogy külföldön koncertezzünk. De nem is biztos, hogy egyáltalán akarnék külföldön koncertezni. Igazából olyat nem tudok mondani, ami teljesen irreális, és én kifejezetten arra vágynék.
V: Hogy jön képbe a pénz? Mennyire fontos az, hogy anyagilag honorálják a koncerteket?
M: Nem tartom elsődleges fontosságúnak azt, hogy fizessenek. Akár olyan helyen is zenélünk, ahol nem fizetnek, de az ember örül neki, hogyha így is megbecsülik. Nyilván valahol elvárásom, hogy valamilyen fizetség a koncertek egy részénél legyen. De nem ez a legfontosabb.
V: Beszéljünk arról, hogy te milyen zenét írsz. Milyenek a Márkos dalok, miben különböztetnéd meg őket mások dalaitól?
M: Szerintem egyrészt a hangszerelésük, maguk a dallamok, rám jellemzőek. Még akkor is, hogyha néha hasonlatosak más által játszott dalokhoz. Ez mondjuk nehezen kiküszöbölhető, de mégis szerintem van ebben egy egyéniség, amiket a hangszerek játszanak. A szöveg meg mindezt kifejezi. Tükrözi, amit gondolok a világról. Van mondanivalója. Néha ezek ellentmondások is lehetnek, de mégis bennük van a világ megismerése, tehát hogy mi az, amit valamennyi ideig igaznak tudunk megismerni, és azt kifejezni a zenén keresztül. Szerintem a zenében talán kicsit precízebben ki lehet fejezni, mint más dolgokban. Amiket az ember maga egyénileg is megél, amiket az emberiség megél, ezeket ki lehet fejezni a zenében. Talán ebben is egyéniek a számok. Nyilván vannak mások is, akik erre törekszenek, még ha nem is így fogalmazzák ezt meg.
V: Ha valaki elolvassa az interjút, és felkelti az érdeklődését, hogy hú itt egy izgalmas srác, akkor az megkeresi a Hausenblaszter felvételeket, és lesz arról valamiféle képe. És szerintem ez a kép csalóka. Mert én is rá szoktam kérdezni, hogy egyik-másik dalszöveged miről szól, mit akarsz a vele mondani. Én néha piszkállak téged, hogy kicsit hosszabb szöveg készüljön, kicsit összetettebb, de van egy olyan érzésem, hogy közben te pontosan tudod, hogy mit akarsz velük mondani. Csak leginkább saját magadnak jelentenek valamit, és a közönségnek nehezebb megérteni.
M: Igen, ezért van az, hogy a koncerteken néha mondok felvezető szövegeket. Ez nem mindig jött annyira össze, mint amennyire szerettem volna, de szerintem a dalszöveg így ki tud teljesedni, és a felvezető rá tud erősíteni a rákövetkező dal mondandójára. Azt gondolom, a zenének elsődlegesen a hangulatát kell átérezni, és azt kell valamilyen módon kifejeznie a szövegnek is. Tehát nem feltétlenül kell az embernek agyalni rajta. De rájöttem már egy ideje, hogy ezeket nem árt minimális módon meg is magyarázni.
V: Ez nagyon igaz. Van egy könyvem David Byrne-től, amiben ő mondta, hogy amiket ő még érthető, megfejthető szövegeknek gondolt, azokat főleg koncerten nem érti meg a közönség. Úgyhogy neki az a taktikája, hogy koncerteken az ilyen dalok előtt szájba rágja, hogy mi is a megfejtés. Nem szabad találós kérdéseket hagyni, mert koncerten ezt nem lehet megfejteni.
M: Én az ellenkezőjét gondolnám. Azt szeretem, hogyha mindenki belegondolja azt, amit akar. Magyar zenekarok között is volt, aki olyan szöveget írt, amibe igazából bármit bele lehetett gondolni. Volt, ahol ez működött. Sokáig nem akartam én sem magyarázgatni, de van, amikor ez mégis segít. A mi dalainknál is ezért kezdtem el néhol felvezető szövegeket mondani. Ez még kezdetleges formában volt ezidáig, de azért volt olyan koncert is, ahol valamilyen szinten már sikerült.
V: Mi az, ami miatt kitartasz a zenélés mellett? Ami tök mindegy, hogy milyen küszködéseken megyünk keresztül, akkor is azt mondja, hogy ezt tovább kell folytatnod?
M: Végül is azok, amiket eddig elmondtam. De megpróbálom összefoglalni. Van mondanivalóm szerintem, amit más nem biztos, hogy elmondana, vagy átgondolna. Ez jusson el azokhoz, akikhez el kell jutnia. Néhány emberhez, vagy többhöz, ezt nem tudom. A dalaimnak van egy mondanivalója amellett, hogy sok hangulatot is kifejeznek. Öt-hat évvel ezelőtt inkább hangulatokat fejezett ki egy-egy szám, most már inkább a folyamatokat fejezi ki. Amibe talán mind benne vagyunk. Kicsit több is ezekben az indulat mostanában. Talán kifejezi a korszellemet is, vagy ami történik az emberekkel, sokakkal. A másik meg, hogy már megtapasztaltam, hogy valamilyen rész sikereket el is lehet érni.
V: Hogyha kéne választanod, akár magyar, akár nemzetközi színtéren valaki zenészt, akivel helyet cserélnél, akinek végig élnéd a pályáját, a sikereit, élményeit, az ki lenne, kik lennének?
M: Régebben talán Steven Tylert mondtam volna az Aerosmith-ból. De ma már egyáltalán nem mondanám ezt. Nehéz ezt a kérdést így értelmezni, mert már annyira megváltozott a világ. Nem lehet az időben ugrálni, és most már más dolgokat kell elmondani. Megmondom őszintén, hogy a mai fiatalabb zenészek közül én egy csomót nem is ismerek. Nyilván hallok egy csomó új keletű könnyűzenét, de ezek közül kevés ragad meg. Rá-ráakadok hozzánk hasonlóan kevésbé ismert zenekarokra, de azoknál is inkább csak addig jutok el, hogy lássam, hogy vannak, meg hogy milyen koncertet hirdetnek meg, vagy képet raknak föl. De a zenéjüket valahogy nem tudom megismerni. Amiket meg a legtöbb helyen szoktak játszani, akár rádióban, azok meg nem nagyon ragadnak meg. Biztos ma is vannak érdekesek, de nehezen jutnak el hozzám, mint ahogy mi is nehezen jutunk el másokhoz.
V: Hogy szoktál manapság zenét hallgatni?
M: Az Interneten viszonylag sok zenét hallgatok. Régen volt ugye a CD, de ez nagyon megváltozott. Ma már nagyon ritka, hogy az ember berak egy lemezt, és azt végighallgatja. Annak az volt az érdekessége, hogy végighallgatsz egy albumot, ami úgy van egyben megszerkesztve. Ez ma már szinte értelmezhetetlen is. Ez is egy olyan változás, amit meg lehet fogalmazni, meg akár dalt is lehet írni róla. De a lényeg, hogy ha el tudsz valamit mondani, azt páran meghallgatják. Talán emiatt is van az, hogy a koncertezéshez ragaszkodunk. Mert maga az esemény talán még tud érdekes lenni. A koncertnek, mint eseménynek még lehet jövője.
A Garden elszenderedett, és már csak néhány kitartó fiatal ücsörgött a szélvédettebb zugokban. Mellettünk szülinapot ünnepelt egy túl hangos baráti társaság, úgyhogy inkább visszaváltottuk a re-poharunkat és hazakullogtunk.