Csikay László és Duschák Gábor
2019-08-08
[helyszín: Oázis söröző. A színpadon sörpadok, bal szélen egy épület oldala. Középen három férfi könyököl pár üres sörösüveg és egy diktafon körül.]
Laci: Azon röhögtünk, hogy Zsuzsa kiszolgál-e idegent.
Viktor: Tényleg mindenki nagyon furán nézett rám, amikor bementem.
Dusi: Igen, ez ilyen vadnyugati hely. Bence például, aki kint van cigizni, ő most a pultos. Ő nem fog bejönni azért, mert te a pultnál vagy. El se várom tőle, hogy bejöjjön kiszolgálni. Tök természetes – „persze, szívd végig”. Ez egy ilyen történet. A törzsvendégek fele dolgozott már a pultban.
V: Ti?
D: Én nem. Annál az asztalnál tudok egyet. Szevasz, Gyuri!
V: Honnan indult ez az egész?
L: Kölyökkorunkból. Szakközép tájékán már ismertük egymást az iskolai évekből. Mindenki mindenkit ismert, előbb utóbb mindenkivel váltottál pár szót, vagy megvert, vagy te őt.
V: Te a vert voltál, vagy a verő?
D: Ő volt az, aki oldalról nézte, és röhögött. Kicsit kilépett, ha futni kellett. Vagy dalt írt arról, ahogy verik egymást.
L: Dusi akkor skinhead volt, én meg punk. A 88-as Csoport nevű zenekar Betondzsungel című száma kezdeti haversággá alakította – az amúgy nem is igazán létező – ellenéteket. Az utcán futott össze a két társaság, dumálgattunk, és az említett banda demófelvételére terelődött a beszélgetés, ami mindkettőnknek megvolt, de neki hiányzott róla az első négy szám. Mondtam, milyen jó az a szaxis intró. Mire ő: „Ilyen nincs!”
D: Ő gazdag gyerek volt, neki már 90 perces kazettája volt, és krómos!
L: És nyilván ugye akkor át kell másolni. Ami a lényegi pont, hogy nem jelentett problémát a skinhead meg a punk ellentét, mert alapjáraton egyikünk sem tudta, mit csinál. Igazából ugyanabból születik a kettő: elégedetlenségből. Valójában akkor sem lettünk mi barátok. Haverok voltunk.
V: A suliban összekacsintottatok?
D: Középiskolában volt valami. Nem balhé, mert nem volt akkora nagy történet. Asszem Lacinak a Bandi barátjával. Már be volt sörözve, jó arc volt egyébként, meg kellett fürdetni a hóban, hogy tiszteletet tanuljon. Onnantól tulajdonképpen ez egy közös kapocs. Középiskolások voltunk, és valahogy hetente egyszer söröztünk nagyjából. De az nem ezt jelenti, mint most, hanem tényleg két korsó sört ittunk meg, és azt hittük, hogy mi vagyunk a menők.
L: Az ominózus Corvin kocsma meg a Sörpatika kivételével az összes hely létezik még. Mindenki odajárt, mindenki összeakadt előbb-utóbb a másikkal. A Lugas presszó volt a gyűjtő, ahol egy-egy nyári éjszakán kijöttél, és egy halom gyerek, fiatal ült körben a padokon. Rendszeres rendőrségi razziákkal övezve egyébként.
D: Ahol a szél a szemetet összefújja. És mivel egy helyen laktunk, lehettek végtelenül különbözőek a nézőpontjaink, de beszélgettünk. Jó volt, és nyilván az emberek ahhoz csapódnak, vagy azoknak a társaságát kedvelik, akik a saját értékrendjükkel azonos szinten vannak. Független attól, hogy most épp melyik oldalon állnak.
L: Hadd tömjénezzem kicsit a Párductestűt: „Párductestűrambóbakógyilkoskibaszottkigyúrtállat-Gábor”. Így, egyben. Nem tudjuk, hogy kell írni, mert ez csak a Smell of Foot, a „Lábszag” zenekar első demóján hallható, amin – valami oknál fogva – bemutatják a zenekar tagjait is. De a történet: én ugye punk voltam, és föl volt nyírva a hajam. Megtaláltak a helyi basszájbák. Körbeálltak, fölnyomtak a falra, hogy a rendőrök miattam járnak ide. „Még egyszer meglátunk, nem lesz jó vége, nagyon megverünk.” Mondtam: „remek, meghallgattam, köszönöm.” Na, rendesen fölnyírattam a hajam, tarajig, és be is festettem pirosra. Legközelebb, amikor valami tinidiszkó volt itt a Centenáriumi Lakótelepi Általános Iskolában, ezek a régi arcok is elmentek. Ahogy én is. És az ajtóban ott álltak ők. Nem tudom, hogy kidobó jelleggel, vagy miért. De kezet nyújtva fogadtak már messziről, mosolyogva. Amit én nyilván nem nagyon értettem. De konstatáltam, majd befáradtam a rendezvényre. Ott egy másik srácnál megfirtattam, hogy egy hete még agyon akartak verni, most pedig parola, mi történt? Hát igen... Dusiékkal beszéltek. Ők meg jelezték nekik, hogy engem nem kellene…
D: 1992-ben több csomópontja volt akkoriban a skinhead mozgalomnak. Az egyik a Lékai volt, a hajózási szakközépiskola a XIII. kerületben, a másik meg Eger. A hajózási tehát skinhead iskola volt, de tök természetes volt, hogy a Lacit meghívom a szalagavatóra. De előtte azért bemutattam a többieknek is, tök jó sörözések voltak.
V: Ez még nem akkor volt, amikor bármit is zenéltetek volta.
L: De, még azt megelőzően én kaptam egy szintit apámtól. Ő kijárt külföldre. Nem olyan gazdagok voltunk, mint most a gazdagok, de Audink volt, meg nem kellett a közértben gondolkodni, hogy most a kenyérnek a felét vegyük vagy hogy legyen. Az a szinti is egy ócska analóg szintetizátor volt, amit aztán elkezdtem nyomogatni, és rájöttem, hogy ez egész jó móka. Csinálgattam úgymond számokat magamnak.
V: Miből állt akkor egy szám? Szövege volt? Szerkezete volt?
L: Azok még csak dallamok voltak. Azt tudni kell, hogy én a nővéremmel laktam egy szobában sokáig, aki 7 évvel idősebb nálam. Járni még alig tudtam, de a Sex Pistols meg Clash lemezeket már vágtam, meg P.Mobil, Beatrice. Egész nap az szólt. Szoptam magamba anyatej mellett a szubkultúrát. Én a Tabánban néztem az LGT-t a nővérem nyakában. Az első szövegeim gúnydalok voltak, nyilván, az osztálytársaimról. Később, 93-ban, amikor leérettségiztem, akkor az osztályról egy „lemezt” is készítettem, „Az utolsó szó jogán” címmel. Egy tehenet a seggén át basz az áram a borítóján. A mai napig megvan, lent van a próbateremben valahol, egy táskában. A számoknak szerkezete volt, szólók, komplett szövegek verzékkel refrénekkel, a mai napig megállják a helyüket – és persze oltári viccesek (és bántók). Amikor Dusit megismertem, neki volt több kis formációja. Nekem is volt egy basszusgitárom pont tőlük, a Némótól kölcsönkaptam. Egy csehszlovák basszusgitár. Meg volt egy haverom, a Szőke Té, aki a magyar-német és német-magyar nagyszótáron kínai evőpálcikákkal dobolt. Fölvettünk nyolc számot. Asszem egy-egy ilyen szám az egy percet sem tett ki. Dusinak viszont már „normális” zenekarai voltak: Teofil, Smell of Foot, meg az Acélbetét.
V: Mesélj akkor, hogy mielőtt ti elkezdtetek közösen alkotni, neked hogy jött a képbe a zene!
D: Nekem olyan szerencsém volt, hogy édesapám már a maga korában lázadó volt. Megtehette, mert az ő apja meg rendőr őrnagy volt. Úgyhogy ő járhatott hosszú hajjal akkor, amikor másokat ezért megvertek. Illetve hallgathatott olyan zenét. Én Vivaldin, Beethovenen, Carmina Buranán és Black Sabbath-on, Deep Purple-ön nőttem fel. Volt Rolling Stones meg egy darab Boney M. a vendégek kedvéért. Úgyhogy nagyon nagy szerencsém volt a zenei neveltetésemben. Egyetlen egy probléma kísért csak a mai napig, hogy tehetségem nincs hozzá. De minden arra inspirált, hogy a rohadt életbe, kell a zene! Akkor kezdtem el serdülni, amikor a metál elkezdte kibontani a virágát Magyarországon. Mindannyian kemények voltunk, ellenben szerettünk volna csajozni. De viszont egy olyan irányba mentünk el a kinézetünkkel, hogy a csajok nem nagyon keresték a társaságunkat. Aztán viszont kaptam ingyen egy elektromos gitárt egy osztálytársamtól.
V: Kaptál ingyen egy elektromos gitárt? Megvan még?
D: Nem, kidobtam. Annál szarabbat ember még nem fogott a kezébe! Nem csoda, hogy nem tanultam meg gitározni. Két oka volt ennek, a tehetségtelenségem és az első gitárom. Egy sörösüveget majdnem be tudtál dugni a nyak és a húrok közé. Az a dolog lényege, hogy akkor mindenki zenésznek képzelte magát, és úgy gondolta, hogyha gitár pánt van a hátán, lehet csajozni. Tizenhat évesen én már azt terjesztettem magamról, hogy rohadt jól tudok gitározni. Volt egy gitárom, és már kettő zenekarban is benne voltam.
V: Más is benne volt azokban a zenekarokban?
D: Persze, például a Jozsó. Ő volt a legprecízebb dobos, mert mondta, hogy négy dimenzióban is tud dobolni. Ez, hogy négy dimenzióban is tud dobolni, annyira megfogott minket, hogy áhítattal néztük, ahogy a két diszperzites vödröt elkezdte ütni, és hozta a tuttutá tuttutá-t, de kézzel! 16 évesen elmentem gitártanárhoz. 16 és félévesen otthagytam. 17 évesen levágtam a hosszú hajamat, és hopp, elkezdtek jönni a csajok. Hát akkor már hova akarjak gitározni, ha anélkül is megy?
L: De így most kiesnek olyan nagy bandáid, minta Teofil meg a Smell of Foot. Mindenképpen szeretném, hogy ennek legyen nyoma. Azt tudni kell, a Smell of Foot-nak kettő demója látott napvilágot. A dátumokat nem tudom megmondani. Az első az a Némóék pincéjében lett fölvéve, nyolc szám, nagyon agresszív, nagyon eleven lemez, nyilván élő volt. És volt egy olyan számuk, Vakantanka volt a címe, amit én imádtam. Azt többször meghallgattam, nagyon tetszett. A második Smell of Foot demó már egy egytagú formáció volt, azt Dusi egymaga vette fel otthon.
V: Amikor még ilyen nagyon fiatal fejjel zenéltetek, volt akkor bármiféle olyan tervetek, hogy befuttok, vagy hogy büszkék akartok lenni?
L: Nem, abszolút semmi elhivatottság nem volt. Viszont szinte havonta gyártottam egy-egy 10-16 számos önálló demót. Volt kettő magnóm. Először följátszottam az alapokat, az összes számot egymás után. Utána ezt lejátszottam az egyik magnón, a másikkal meg közben felvettem szólót, díszítést, satöbbi, a vokálokat. Majd az új felvételre – általában három sör után – ráénekeltem, és tádám: kész volt a demó. Amit egyébként volt, aki átmásolt magának a szakközépiskolában.
V: Ezek be vannak digitalizálva?
L: Nincsenek. Csak kazettán vannak meg. De hát egy magnót csak szerzünk valahonnan, és talán még működnek a kazetták. Ha nem, akkor valószínűleg fölakasztom magam. Dusival itt indult el a zenei kapcsolatunk: mivel ő is meghallgatta ezeket, megkért, hogy valamelyik formációjának írjak szövegeket. Írtam akkor hetente negyvenet, de szörnyű rosszakat.
D: A Birka című az úgy hangzott: „Arcomra írva, ostoba birka. Nyomorult senki, nem több, csak ennyi.” És ez zenével. „Várom a végét, a penge élét.” Egyszerű dolgok voltak, de hogyha egy picit részegen belegondolok, a kilencvenes években ez teljesen helytálló volt. Igazából itt indul a zenei kontaktunk. Laci mutatta a kis füzetét, amibe írt verseket, én meg skinhead bandát akartam alapítani, mert jó pár skinhead koncerten voltam, és megfogott a koncert hangulat. Már le tudtam fogni a kvinteket. Aczélbetét lett volna egyébként a neve. Tehát az én oldalamról nagyjából ennyi év volt a zenélés. Párkapcsolatok jöttek, még szerelmes is lettem, hipp-hopp elrepült kilenc év, kétezer után egy-két évvel járunk. Én már akkor is ide jártam, amikor még fent volt a kocsma. Lent ültem, és a mellettem lévő asztalnál tök ismerős arcok – a nevüket nem tudtam – panaszkodtak, hogy kilépett a gitáros a hardcore zenekarból. Hardcore zenekar! Én mocskos módon be voltam rúgva, úgyhogy mondtam, hogy „Szevasztok! Gitáros kell? Csak szóljatok!” Megadtam a telefonszámomat. Ezzel nem is volt gond, mert én elfeledkeztem erről. Ellenben egy hét múlva hívnak, hogy akkor próba. „Szevasz, Laca vagyok! Na, akkor mikor jönnél próbára?” „What??? What? What do you say?” Húbazmeg. Okéokéoké, üljünk össze, beszéljük meg. Hoztak hanganyagot, hogy ezt ők már felvették. „Ezt a hat számot meg kell tanulnod, mer az jó lesz.” Ami nekem furcsa volt, hogy egyébként szöveg nem volt rajta. Tehát csak zene. Oké, hát mondom semmi probléma. Közben izzadtam, remegtem. Gitárt hat éve, nyolc éve nem fogtam a kezembe. De amikor fogtam, akkor sem volt jó. Oké, hazamentem, elővettem azt a gitárt, ami nekem volt. Van akkora büszkeség bennem, hogy nem csinálok picsát a számból. Egy héten keresztül mint az állat, gyakoroltam. Meg volt beszélve, kibérelt próbahely is volt három órára! Lementem a gitárral. Na, most mi lesz! Nagyjából megtanultam a nótákat. Hát ebből két óra ivászat lett. Én azt hittem, hogy tudok inni, rájöttem, hogy nem. És nem is emlékszem az első próbára. Úgy berúgattak, mint az állat. De mondták, hogy nagyon jó volt. Nyilván nem volt nagyon jó. Isten őrizz, az egy botrány volt, amit ezek műveltek. Viszont le a kalappal előttük, mert onnantól lettem alkoholista. Na, mindegy, rögtön rámentünk a hardcore-ra, csodás dolgokat tanultam, például gitárral úgy arcra esni, hogy utána egy pörgő felugrással folytatod. Egy darabig húztuk-halasztottuk, de igazából nem ment a történet. A barátság megmaradt, én meg hála az égnek elkezdtem újra hangszerrel törődni.
L: Egyébként Dogshit volt a zenekaruk neve, megvan a demó, azt digitálisan meg is tudom neked mutatni – egyik számukhoz az egyik szövegemet használták fel, csak végül nem lett felénekelve, nem került rá a szöveg. Ebben az időben kezdte Roli a Sajnaranát. 2004-ben már az indult.
V: Várj, veled 2004 előtt mi történt?
L: Előbb a szinti, később azt fölváltotta a zeneszerkesztő. Csináltam még egy halom demót, 10-16 számos felvételeket. Főként ilyen experimentális cuccokat, mint most a Frusciante. De azokat nem nagyon mutogattam senkinek. Nem tudom az éveket, Roli tudja, tőle meg tudod kérdezni, mikor kezdtünk az állatkertben együtt dolgozni. Őt csak a szövegek érdekelték, megtanulta őket, és 2004 körül indult el neki később az, hogy föl is lépjen a Sajnával. Ekkor még szinte kizárólag az én szövegeimmel. Kifejezetten neki soha nem írtam, ő mindig csak régieket dolgozott föl. Utána elkezdtem megélni azt, hogy Szentendrén harminc-negyven ember énekli, amit én írtam otthon a kis füzetembe. A Sajna nagyon ment, és én elkezdtem megszokni, hogy az emberek ismerik a szövegeimet, tetszik nekik, meg éneklik. Utána jött az, hogy néhány kollégával elkezdtük csinálni a Neandergroundot.
V: Mesélj a Sajnaranás korszakról kicsit.
L: Asszem 40 évig működött az Almási téri központ, aztán be kellett zárni. A két szervező, Fatime és Klára azt találták ki, hogy szerveznek egy negyven napos fesztivált. Minden nap lesz valami. És az az esemény, ahol a Sajna föllépett, az olyan volt, hogy 5-6 kis zenekar választhatott egy híres előadót, hogy együtt lépjenek fel. Roli Takács Eszter mellett döntött végül. Akkor még nem lett Kiss Tibi belőle. Később voltak a Quimby előzenekara, a West-Balkánban. Azok akkoriban nagyon jó Sajna koncertek voltak, mert nagyon sokszor kiállításokkal kötötték egybe ezeket. A barátaik festményei voltak kint, meg ilyesmi. Voltak galéria megnyitókon Sajnarana koncertek. Mindig ezt akartam nálunk is, hogy hozzunk be mást is. A PZF-eket (Piacképtelen Zenekarok Fesztiválja) így akartam megcsinálni. Vagy például legyenek kint Kokó [Kovács Zoltán, ex-PMH dobos] szelfijei. Vagy 180 szelfije van, különböző buszokon, kínaiakkal, satöbbi. Merthogy turistabuszokat vezet. Amolyan Andy Warholosban gondoltam.
V: Beszéljünk a Neandergroundról. Tehát kollégákkal alapítottátok. Hol dolgoztatok?
L: Ez egy francia illetőségű, főleg áruhitelekkel foglalkozó bank volt, ami aztán kivonult az országból.
D: Szeretném, ha szerepelne itt, hogy Lacit én protezsáltam be oda. Megbántam, megbántam...
L: Lényeg az, hogy két kollégám – egyikük „dobolt”, a másik „gitározott”, plusz egy harmadik arc a backoff-ról, aki meg csak üvölteni tudott. Aztán valahogy szóba került, hogy én is konyítok valamit a zenéhez, és szöveget is írok. Jöjjek már le egy próbára. Ott próbáltak egyébként a Tímár utcában, a Vörös Lyukkal szemben. Európa Kiadó, Kretens, ilyenek próbáltak ott. Így is történt. Nos, elég primitív volt az egész, de ott volt bennük az a lélek, ami hozta a szart föl belőlük. Egy kilenc perces számot szültek elsőre. Arra aztán írtam szöveget, végül pedig azt mondták, maradjak is, merthogy három sör után föl is énekeltem. Na de a basszusgitárost akarom elmesélni, aki aztán a Parázsban is játszott, Sutyi hogyan került a képbe. Jövünk épp a próbahelyről, szállunk fel a HÉV-re. Pont azt beszéljük, hogy kéne egy bőgős. És bazmeg valamivel arrébb ott áll a Sutyi, akit ismertem korábbról. „Ő jó lesz? Basszusgitáros.” Odamentem, „figyelj, nem akarsz velünk játszani?” És a következő próbán már ott volt. Ez volt a Neanderground, egy évig, egy tizenegy számos felvétel a mementó. Szörnyű az ének, dehát én is csak üvölteni tudtam. Ezt hozták ki a srácok.
D: Nekem megvan, nem csak az ének szörnyű.
V: Ott nem játszottál hangszeren, ugye?
L: Csak ének, illetve ugyanaz történt, mint itt is: hogy pár számot én írtam teljesen. A Lóláb, a Kutya.
V: Pár számot tehát tovább hoztál a PMH-ba.
L: Mondhatnám azt, hogy nagyjából én vagyok az alapítóatya, mert ezek a számok már ott is léteztek.
D: Vannak szerényebb kifejezései is. Nem szokta használni.
L: Aztán fölvetettük azt, hogy legyen még egy gitáros, de erről majd Dusinak kell beszélnie. Neki az Enrico Palazzo Supergroup épp ez idő tájt oszlott föl. Ez 2009 környéke lehet. Akkor Dusival egyébként nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, de valamilyen Pecsás koncerten összefutottunk, és mondta, hogy ráér. Akkor eljött próbálgatni a Neandergrounddal, és szép lassan – fölösleges belemenni, miért, személyes ellentétek, satöbbi – szép lassan lekopott a Neanderground tagság, és a Supergroupjuk beolvadt a miénkbe. Tehát az énekes srác kivételével az egész zenekar átjött, maradtam én meg ők. Félévig, évig nem volt az, hogy Parázs meg Neanderground, hanem csak közösen zenéltünk. De immár Cinkotán. Eltelt egy vagy két év, hogy csak próbáltunk, és írtuk a saját számokat. A Parázs Meg a Húga csak amolyan munkacím volt. Az abból született, hogy akkor ment a Kispál és a Borz, Kowalski meg a Vega, satöbbi. „Akkor legyen Parázs Meg a Húga.” Ez a Varjúdombi mesékből jött, annak a prológjának a legvége. Igazából csak egy egyfajta „fricska”, semmit nem jelent. Ez volt a legkifejezőbb, és ennél maradtunk. Így lett a PMH.
V: Arról meséljetek, még így a PMH előttről akár, hogy a bandák fizikailag hol próbáltak, milyen körülmények között, és ha volt koncert, vagy koncertnek minősíthető publikus megjelenés, azok hol voltak.
L: A Neundergroundnak egyetlen egy koncertje volt, az sem koncert, mert a fizetős próbaterembe hívtunk meg egy csomó embert és eljátszottuk a repertoárunkat.
V: Ott hetente próbáltatok amúgy?
L: Igen, minden héten.
V: Mennyire voltak ezek szervezett próbák?
L: A dobos nagyon komolyan vette. Képzetlen volt, de irgalmatlanul lelkes, rengeteget fejlődött. Nem tudott dobolni, amikor ezt elkezdte, de ő dobos akart lenni. Minden pénzét arra költötte. Vett cint, képezte magát. Pergetni nem tudott. De az ütemet tartotta. Kurva lelkes volt, ő volt a zenekar vezetője tulajdonképpen. Én azért nem is akartam ebbe komolyabban belefolyni, mert ez az övé. De komoly szervezés nem volt. Ugyanekkor a Dusiéknak már ment a Palazzo, aminek azért rengeteg fellépése volt.
D: Párhuzamosan futott a két történet. Mi Midnight Oil számokat játszottunk. Ausztrál zenekar, tőlük játszottunk számokat. Na, akkor mutatok valamit, hogy csodálkozzál (Dusi a telefonján elindít egy videót)
V: Itt van az Andris!
L: És Julianna. Ő volt az első dobosa a Parázsnak. Kibaszottul jó dobos volt, csak elment Észtországba tanulni. A fiatal srácot figyeld! (Dusira mutat – tényleg fiatal volt és szájharmonikázott) Nézd meg! A kiugrott skinhead!
V: Azt az egy hangot nagyon tudtad a szájharmonikán játszani!
D: Még egy! Az már kettő! Egy héttel előtte tanultam meg szájharmonikázni ennyire. Bocsánat, Blue Sky Miners volt a hivatalos nevünk, nem Enrico Palazzo Super Group. (Lekapcsolja a videót) A mai napig hallgatom. Ami számomra a mai napig fontos, hogy mi úgy mertünk csak fellépni, hogy előtte két évig gyakoroltuk egy meglévő zenekarnak a számait. Tök párhuzamosan futott, hogy Laciék csinálták a Neandergroundot, mi meg megcsináltuk a Blue Sky Minerst. Én ezt nagyon szerettem, mert ott tanultam meg akkordokat lefogni és ritmizálni. Ahelyett, hogy egy vagy két húrt tudtam korábban lefogni nagyjából. Két év után azt mondtuk, hogy kiállunk a színpadra. Kibaszott nagy sikerünk volt, Trafik Klub! Telt ház, még újságíró is volt ott. Akit, mint utólag kiderült, elküldtem a picsába. Be voltam baszva, ő meg ismerkedni akart, én meg nem ismertem, mentem volna a rajongóimhoz.
L: Azt hozzá kell tenni zárójelben, hogy abban az időben én nem is tudtam, hogy őnekik van zenekaruk, annyira nem tartottuk a kapcsolatot. Illetve bocsánat! Hogyne tudtam volna, hiszen Juliannával a Vörösmarty színházban ismerkedtem meg, ahol kiderült, hogy dobol, és én küldtem el hozzájuk játszani.
D: A csajban őstehetség volt. Úgy hazabaszta a dobot, hogy elpusztította. Aztán amikor már picikét jobban belemelegedtünk a zenébe, mutatott pár gitár témát, úgy, hogy lehangolta A mollba. Mit csinálsz a gitárommal? Hát lehangoltam. What??? What??? Na neeem, nem nem! Menjél vissza a dob mögé! Ausztráliának a környezetvédelmi minisztere lett végül a Midnight Oil énekese. Ezek azzal kaptak nagyon nagy visszhangot, hogy ők voltak a legelső környezetvédő zenekar Ausztráliában. Én világéletemben nagyon szerettem őket, de soha nem jutottak el Magyarországra. A Music TV meg kettő darab számukat játszotta. Annyi a dolog lényege, hogy torkot nem találtunk. A zenekarunk énekese kevés volt ehhez a zenéhez. A nagyszerű Peruval is volt közös koncertünk. Peru a Fix.tv-nek volt a műsorvezetője. A harmadik helyen végzett valamelyik tehetségkutatón. A Peru úgy jött oda, hogy basszátok meg, ez egyben lesz, mint a gecis bugyi. Azóta nem felejtem el. Ha valami jó, az egyben van, mint a gecis bugyi. Aztán azért éreztük, hogy ez nem fog menni, ez itt hamvába holt történet. Akkor én már kiléptem a munkahelyemről. Összetalálkoztunk Lacival, és kiderült, hogy neki is van egy zenekara. Nagylelkűen fölajánlotta, hogy gyere, hallgass meg minket. Ha van kedved, hozzál gitárt. Azt a szart, amit ott hallottál, azt szavakkal nem lehet kifejezni. Ahányan voltak, annyiféleképpen ment. De viszont éreztem benne azt a potenciált, ami nagyrész a Laci volt. Kinyaltam a segged?
L: Igen. De legközelebb egy lányt küldjél.
D: Mindegy, annyi volt a történet, hogy ez a Blue Sky Miners hamvába holt, mert nem volt jó hangja a srácnak, se karizmája, se semmije. Megálltunk, húrcsere. Énekes a mikrofonba: „Jajj, most valamit kellene mondani, és nem tudom, hogy mit!” Fogtam a fejemet. Ha ezt tudom, akkor végigjátszom egy húrral kevesebbel a koncertet.
V: Hány koncertet éltetek meg azzal a formációval?
D: Elég sokat egyébként. Egy olyan tizenöt, húsz koncert biztos volt. Az Old Man’s-ben is felléptünk. A lényeg: a miénk hamvába holt, Laciékat meg mi oszlattuk szét. Én úgy gondoltam, hogy nagyobb keresni valóm lenne Laciéknál. Én azt hittem, hogy ez nem fog feszültséget okozni, ha bejön még egy gitáros, mert egy gitárosuk volt. És nekem nagyon is tetszett, amit a Csabi játszott. De azt nem tudta, hogy hol kezdődik a szóló. Viszont ahol belépett, onnantól kő keményen végignyomta a saját szólóját. Fogtam a fejemet, és mondtam neki, hogy Csabi, bazdmeg, jobb gitáros vagy nálam, ne hülyéskedj! Nálam nem nehéz: valakire rámutatsz, az jobb gitáros nálam. De találd már el az ütemet! Ennek az lett a következménye, hogy Csabi kilépett. Visszakanyarodva, a Blue Sky Miners-nek saját próbahelye volt. Kiszámoltuk azt, hogy a két év alatt annyit próbáltunk heti kettő-három alkalommal, hogy teljesen fölösleges ezt fizetős helyre kifizetni, főleg úgy, hogy mindenkinek volt saját cucca.
V: Addigra összeszedtétek a saját cuccokat?
D: Így van. Mondjuk húszezer forint volt, amit ki kellett fizetnünk a helynek. Öten voltunk, mindenki adjon bele ötezret, és akkor maradt öt a közösbe. Ezt általában elvitte a dobos, mert egy cin tizenötezer. Annak idején azt hittem, hogy a gitárhúr koncertenként akár ezerötszáz forint. A lótúrót. Mindegy, a dolog lényege, hogy nekünk volt saját próbatermünk is. Amikor haldoklott a dolog, felajánlottam a majoméknak, hogy hát gyertek ide. Akkor Csabi hirtelen kiugrott.
V: Ő játszik még bárhol?
D: Sehol. Még a legelső demónál lejött a koncertünkre, és még adtam neki is egy demót. Mondtam neki, hogy nézd meg, ugye nem probléma, hogy feltüntettelek, hogy rajta vagy. A mai napig én bérelem a helyeket. Nekem van élő szerződésem a próbahellyel. Éreztük, hogy nem megy tovább. Én viszont tartom a próbahelyet, és közben, mint egy féreg, befúrtam magam egy másik zenekarba.
L: Utána meg az exodus. Jött a többi: Andris, Julianna. Julianna dobolt egy ideig, de ő elment Észtországba, fotós mesterképzéssel fél évre tanulni. „Játsszunk akkor akusztikusan.” Sutyi is elment. Onnantól kezdve kurva sokan váltották egymást a bőgős poszton. Ez mindig hátravetette a zenekart. Rengetegszer akasztott meg minket főleg a ritmusszekció. Dobosunk három vagy négy volt, de bőgősünk hát vagy nyolc.
D: Ugye mi is rájöttünk arra, hogy a legfontosabb a háttér. A dob meg a bőgő együtt legyen. Onnantól azt csinálok, amit akarok. De ha ők ketten együtt vannak, akkor az jó koncert lesz. Ha egy kicsit a közönség be van rúgva.
L: Heti kettő próba, legalább. Számomra furcsa volt megélni, ahogy a feldolgozás-zenekar tagjai ráébrednek, hogy a magunk dalait készítjük, nem csak betanulni kell valaki másét. Gyermeki csodálkozás volt rajtuk. Igen, itt mi írunk számokat. Szarul, de megcsináljuk. Ez nagyon jó élmény volt, nagyon meghatározó.
D: Julianna egy hónap után azt mondta, figyelj Dusi, nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy hívtál ebbe a zenekarba!
L: És összeért a kör, mert én dobtam be hozzájuk Juliannát, és „hozzám”is ért vissza.
V: Tulajdonképpen lassan most futnak össze a szálak. Laci, te jöttél a Neandergroundból, és jöttetek ti: Te, Julianna, Sutyi és Andris.
D: Tiszatavi kenuzásnál ismertük meg az áldott jó embert. Óriás, végtelen szívvel. Most már megöregedett ő is.
V: Nekem a PMH-val kapcsolatban az első élményem a következő. Olvasok egy cikket az Indexen, ami a jelenlegi magyar underground zenekaroknak a legjobb albumait sorolja föl, és rákattintok az egyik linkre, - most néztek nagy szemekkel, de hagyjátok, hogy végigmondjam a sztorit – rákattintok az egyik linkre, és látom a PMH egyik albumának a számait a YouTube-ra feltöltve. Belehallgatok, és azt mondom, hogy a kurva életbe, tök jó lenne, ha az Elvi Kérdés ide jutna, ahogy egy ilyen nagyon könnyed zenekar ilyen underground dolgokat csinál. És utána beszélgettem veletek, két évvel később, és rájöttem, hogy ez, na ez nem a PMH volt. Ez valami másik zenekar volt.
D: Pedig olyan büszkén néztem rád!
V: Ezt a sztorit azért akartam elmondani, mert halál komolyan, amikor veletek először zenéltünk a színházban, akkor nekem meggyőződésem volt, hogy egy olyan zenekarral zenélek együtt, akik az Index főoldalán kaptak cikket arról, hogy ők a mai magyar undergroundnak az egyik elismert, szinte már piacképes formációja.
L: Amikor ti az Erzsébet ligeti koncerten elkezdtetek játszani a Fleet Street után, én épp kint beszélgettem a teraszon az akkori főnökömmel meg a párjával. Amint meghallottam, mit csináltok, nos, a „szavad ne feledd, bocsánat” után csak a fellépésetek végén láttak legközelebb. Én szerelmes lettem ott az Elvi Kérdésbe.
D: Tomit akkor rühelltem meg, ezt azért hozzá kell tenni. Helló, sziasztok! Együtt játszunk? Hoztam egy ilyen kis pálinkát. Mit? Mit hoztál? Figyelj, apámmal csináltuk, házi. Na jó, akkor kérek. És Tomi ebben kurva jó volt, hogy kétszer rúgatott be. Ezen a koncerten, meg még a Hunniában, de úgy, hogy a színpadot alig találtuk meg. De visszatérve az Erzsébetligetre. Oké, elkezdtétek a tinglitanglit, én is kint beszélgetek Andrissal, meg a sertepertével, és meghallom a duplázót. Nézek Andrisra: duplázó? Bazdmeg egy akusztikus zenekarban? Nézzük már meg, hogy ez mi! Tomi cajonon játszott. Ez volt az első cajonos koncert, amit láttunk. Én onnantól nyilván már kajmánnak mondom. Tomit dob mögül én a mai napig kiszedném. De kajmánon... És hegyes orrú cipővel játszott, feketében, frottír zoknit vett hozzá. A mély hangokat hozta az egyik kezével, meg azért vett fel hegyes orrú faszcipőt, mert duplázott. Aztakurvaélet!
L: Régi tervem, hogy Tomi akciófigurákat csináltatok: kigyúrt, atlétás kis alak, cajonnal, stb.
V: OK, nagyjából elértünk oda a történetben, hogy a PMH összeállt, és működik. Menjünk bele más témákba. Beszéljünk kicsit általánosabban, osszátok meg velem a több évtizedes elképesztő bölcsességeteket. Például hogy látjátok, mennyire barátok és mennyire kollégák a bandatagok?
L: Ez olyan, mint a házasság. A tűz elmúlik. Ahogy mondtad, egy ilyen kapcsolat kollegiális viszonnyá alakul át. A próbákon, koncerteken kívül ritkán keressük egymás társaságát.
V: Közben az nem ellentmondás, hogy mégis minden héten próbálunk, hogy ez az egyik legfontosabb programunk? Nekem annak tűnik – nem az emberek tartanak ott, mégis összetörik a szíved, ha szétmegy a banda. Ez nekem önző dolognak tűnik. Én magamat is önzőnek tartom ebben.
D: De ez teljesen természetes. Az, hogy olyan zenét csinálsz, amire úgy gondolsz, hogy ez a sajátod, az a Maslow-piramisnak a csúcsa, az önmegvalósítás. Ehhez nyilván kell önzőség is. Különben hogy máshogy lehetne? De azzal fontos tisztában lenni, hogy ez egy tíz éves zenekar. Ha az embernek tíz éve van mondjuk három barátja, akkor lehet, hogy szívesebben ül le és beszélget ismeretlen emberekkel. Például én Lacival a mai napig szeretek leülni sörözni, de általában tudom, mire mit fog válaszolni, és ő is tisztában vele, hogy én mit fogok válaszolni. Nincsenek már nagy vélemény cserék. Ezért teljesen természetes, ha az ember próbál kicsit tágítani a határokon, és beszélgetni új társaságokban. Ehhez nem feltétlenül kell zenekar. Tíz év után unjuk egymást. Már előre tudod, hogy hiszti jön, nevetés jön, sztorizgatás jön, de erre már fel vagy készülve lelkileg, és így mész le a próbára.
L: Ha megy a szekér, az energiáid megtérülnek. A folyamat él, és ezek a negatívumok kisebb mértékben érvényesülnek.
D: Toleránsabb vagy, meg jobban is érzed magad. Teljesen természetes. Amikor nem azt érzed, hogy valakik keresztbetesznek az időbeosztásukkal, a gyakorlatlanságukkal, hanem hogy valami megy, fejlődik, akkor jobb a hangulat, és másképp nézel a másikra.
V: Nekem azért van lelkiismeret furdalásom. Mi mostanában nagyon keveset bandázunk. Négy-öt évvel ezelőtt a Kettő-Négy próbateremben próbáltunk. Onnan hazamenni hosszú idő volt, és ha már mindenki együtt van, akkor ott van mellette az egyik bulinegyed a sok közül a városban. Ott be tudtunk ülni akárhova, és szinte minden próba után volt egy ilyen levezetése az estének. Most meg kint próbálunk saját próbateremben Újpesten, a legtöbb tag kocsival jön, próba után dumálás az nincs, vagy nagyon ritkán, és azonnal megy mindenki haza.
L: Ebben benne van a kor is. Család, gyerekek... Én már vonulok is ki, amikor ezek elkezdenek a gyerekekről beszélni.
D: Mi két évvel ezelőtt bevezettük azt a szabályt, hogy emberek, minimum legalább egy hónapban egyszer közös sörözés! Kicsit feloldódik a nyelv, kicsit feloldódnak a gátlások. Régen a Filatorigátnál próbáltunk, messze volt, haza kellett jönni, volt út közben kocsma, az a legboldogabb időszakom volt. Trotyomák zenészekkel, mégis rohadt jó volt a hangulat. Utólag jöttünk rá, hogy az probléma, ha csak próbán találkozunk, és egymás idegeire megyünk. Holott egyikünk sem rossz ember. Vagy legalább nem annyira szar, mint az átlag. De ez a félévente egy sörözésnél derül ki: jajj de kedveljük egymást, és milyen egyszerűen meg lehetett volna a problémákat oldani. Igen gyerekek, ezt folytatni kell, ezt muszáj! Ha kell, a próba rovására is, de legyen mindig egy közös sörözés. Havonta egyszer! Ezt kettő éve találtuk ki. Tudod, hányszor sikerült? Talán egyszer, amikor azt mondtam, hogy gyerekek, én ezt abbahagyom. Leültünk, hogy megbeszéljük, miért lett ez a döntésem. Abban a pillanatban hopp, mindenki ott volt. Én meg abban a pillanatban meginogtam, hogy lehet, hogy érdemes mégis csinálni. Holott minden egyes felvetésemre csak bólogatás volt a válasz, hogy igazad van, igazad van. Tudunk ezen javítani? Nem tudunk. De annyira jó érzés volt együtt lenni, sörözni velük, hogy adtunk még egy esélyt. Felesleges hiba volt.
V: Ez talán minden bandánál így van, hogy üljünk le, tervezzünk. Ezekből a tervekből utána általában semmi nem valósul meg. Az Elvi Kérdéssel ezt nagyjából évente megcsináljuk random időpontokban, általában akkor, amikor valakinek a töke tele van a bandával. Legutóbb, amikor leültünk, és leírtuk azokat a terveket, amiket leírtunk az elmúlt öt évben minden évben, hogy ezen változtatunk, de most már tényleg, akkor feltettem egy kérdést. Jól van emberek, most megint leírtuk azt, hogy ezeken fogunk változtatni, de mit gondoltok, mi változott az elmúlt öt évhez képest most idénre, ami miatt most ez tényleg meg fog valósulni? Mi változott? Hümmögtek, hogy semmi. Lehet, hogy akkor most sem fog semmi megtörténni? És akkor hirtelen elkezdtünk reális célokat keresgélni. Azokat sem sikerült mind megvalósítani, de legalább elengedtük ezt az elvárást, hogy meg kell váltani a világot.
D: Arról se feledkezzünk el, hogy megöregedtünk. Mások a próba után a célok. Nem az, hogy üljünk le, és dumáljunk. Haza kell mennem a családhoz. Ó a munkám, haza kell menni. Messzebb lakom, haza kell mennem. Hatkor kelek? Tízkor aludnom kell! Pár éve négykor feküdtem le, amikor hatkor kellett kelni.
V: Én nem értek egyet veletek, mert 40 plusszosok vagytok, négy-öt évvel ezelőtt is már harminc sok évesek voltatok, gyerekekkel, és valahogy mégis működött a banda. Szerintem az idős harmincas és a negyvenes között nincs nagy különbség. Ami változott – lehet, hogy észre sem vettétek – az annyi, hogy hirtelen sorsszerűen egyszerre változtak meg az életetekben bizonyos apró mozzanatok. Második gyerek, BKV-nál meló, Katonában világosítani – és mindez egyszerre! Szerintem itt kell valamiféle tudatosság. Ha mi tudatosan beláttuk volna, hogy ugyan többe kerül elmenni pici óradíjas próbatermekbe, de legalább ott vagyunk egy kocsma közvetlen közelében, hogy utána összeüljünk, akkor lehet, hogy sokkal szorosabb lenne a banda. Rosszabb hangosítással próbálnánk, nem is saját dobszerkón, de lehet, hogy összetartóbbak lennénk.
D: Igen, de amíg ezt át nem éled, addig ezt nem tudhatod előre.
V: Igen, de ha átélted, akkor már nehéz visszacsinálni, nem?
D: Én értem, hogy mi az, amit nem akarsz a korra fogni, de nekünk az a tapasztalatunk, hogy a korral az ember tulajdonképpen érzékenyebb és intoleránsabb lesz.
V: Hányszor ültetek le nagy banda tanácskozásra? Hogy működik nálatok ez a jelenség?
L: Jobbára hozzám volt köthető. Félévente menetrendszerűen elpattant az agyam valamin, és pontokba szedve leírtam igen hosszasan a véleményemet. Mindenről próbáltam valami megoldást írni. Mindig mindenki kibaszottul lelkes volt, hogy ez így működni fog, ez fantasztikus, nagyon jó. Így kell csinálni, ahogy mondtad. Aztán az égvilágon semmi nem valósult meg. Utána megint eltelik fél év, megint leülök, megint leírom.
V: Olyan témákról például beszéltetek, hogy tehetségkutatók?
L: Andris volt ebben a kezdeményező. Én szerintem a negyvenéves átlag életkorunkkal semmi értelme. Amikor ez felmerült, én megkérdeztem: oké, jön egy producer, megmondja nekünk, hogy mit hogy kell csinálni innentől kezdve – megoldjátok? Ide el kellene menni – megoldjátok? Lesz egy turné – megoldjátok? Fölsoroltam nekik a hirdetésből kivett részeket. Ha azt mondjátok, hogy igen, akkor jelentkezzük. Ha nem, akkor viszont ne bohóckodjunk. Semmit nem tudtunk elvállalni a listából. Ahogy a komfortzónánkból ki kellett volna lépni, nem voltunk hajlandóak semmi pluszra.
V: Ezek a beszélgetések levelezéssel mennek? Vagy le is ültök?
D: Régebben összeültünk: egymásra borulás és hatalmas célok részegen. Mindig azzal példálóztunk, hogy figyeljétek, a Quimby kilenc évet játszott kocsmákban. Az Ékszerelmére albumuk után lett először saját próbatermünk. Hol vagyunk még a kilenc évtől? Sokkal hamarabb volt saját próbatermünk, mint a Quimbynek, és rohadtul nem jutottunk előrébb. Bár néha úgy érzem, hogy zeneileg igen. Zeneileg jobb, mint ahogy kezdődött a történet. De a közönség száma meg folyamatosan csökken.
V: Miben látjátok a nagy koncertek és a klubkoncertek között a különbséget?
L: Egy mainstream koncert szerintem teljesen steril. Számomra élvezhetetlen. Több száz ilyen koncerten túl vagyok. Nekem nem ad semmit az, amikor a klipnek a technikája, minősége, mindene visszaköszön a színpadról. Hazamegyek és inkább megnézem a YouTube-on. Egy klubkoncerten kontakt van a közönséggel. Egy senkiházi zenekar vagyunk, de volt olyan ember, aki koncert után odajött, hogy mennyire tetszett neki. Te egy senki vagy, tudod magadról, ugyanolyan büdöset szarsz, és ő többet keres, mint te, pedig diák. De neki te vagy az előadó. Te egy sztár vagy neki. Mondod, hogy „akkor igyunk meg egy sört”. Látod a ragyogást a szemében. Én is ettem bablevest Justin Sullivannel, vagy Miroslav Vanekkel megittam egy sört. És sokkal nagyobb élmény, mint hogy elfúrtam magam a hatodig sorig a nyomorgó tömegben. Ugyanakkor picit visszafordítva: vegyük a New Model Army-t. Most kiadtak egy olyan lemezt, hogy Ezer Torok (Night of a Thousand Voices, 2018). Egy olyan koncert, hogy csak a közönség énekel. Két cédényi anyag. Az egy olyan leírhatatlan élmény, ami nekünk nem fog megadatni. Vagy mondok neked egy másik példát. A Magyar Dal Napja, először volt a Szigeten. Tudod, kétszáz, háromszáz előadó, egész reggeltől. Kijött a Cipő, „A Republik”. Ennyit csinált, hogy „Hatvan...” és ott van negyvenezer ember, és helyette éneklik. Ő meg csak sétált a színpadon. Ez egy olyan élmény, amit egy klubkoncert nem tud megadni. Állíthatjuk szembe a kettőt, de nem tudod hova billenteni a szíved szerint. Negyvenezer ember énekelje a dalodat, vagy ott a klubkoncert. Nick Cave-et hallgattam nagyon sokat, kis klubkoncertek felvételeit. Hatalmas stadionokat tölt meg, de csinál ilyen koncertet is. Beszélget. Röhögcsél egy csajjal a közönségből. Így ül kábé, mint ez a gyékény függöny. Ha azt a negyvenezer torkot megszólaltató embert beülteted egy Hunniába, sokkal többet fog adni, mint ott fönt, szerintem. Aztán meg van egy másik szempont. Ha életedben voltál egy Hooligans koncerten, vagy egy Mistery Gangen, akkor az összesen ott voltál. A miénk meg szerintem nem olyan. Sem a tiétek. Az istállónktól, ha mondhatjuk így az ismerős zenekarainkat, egyszer sem ugyanazt kapod. Ugyanazok csinálják, de nincs két ugyanolyan koncert. Nem az ipari terméket állítják elő, vagy a megfizetett jegyedért kapod meg a megvásárolt produkciót.
V: Savanyú kézműves sört csinálunk, és nem Drehert.
L: Lábműveset. Igen, mindig más. Más a hangulata. Minket nem köt egy szerződés.
V: Nálunk a körülmény az nem lesz stadion körülmény, a hangszeres nem lesz Slash, az énekes nem lesz Freddie Mercury. Emiatt ha az ember lemegy egy klubkoncertre, és tök ismeretlen neki a helyzet, meg az, hogy kevesen vannak, az hazamegy egy rossz élménnyel. A klubkoncert az egyszeri betévedő embereknek szerintem szar. Szerintem el kell menni ugyanannak a kis bandának a koncertjére két-háromszor legalább, és akkor már a magadénak érzed, megismered, elfogadod a hibáit, elkezd tetszeni, hogy jobban emlékszel a szövegekre, mint az énekes, és azt érzed, hogy a tiéd. És innentől kezdve sokkal személyesebb az élmény.
D: No de ne feledkezzünk meg egy másik témáról sem, ha már koncert élményeket hasonlítgatunk. A Quimby mondta, hogy egy jó hangmérnököd legyen, és onnantól minden jobb lesz. Én egész addig ezt nem értettem, amíg Zoli el nem kezdett az Elvi Kérdésnek keverni. Minimum húsz százalékkal jobb lett az egész. Nem ti, mert ti mondjuk ugyanazon a szinten nyomtátok. Kifele lett jobb. Klubkoncertekkel kapcsolatban azóta végtelenül hiszek ebben, mert ebből okulva ugye mi megkértük Mátét, hogy tudna-e nekünk keverni. Onnantól még a keverésről is pozitív visszajelzések voltak. A klubkoncert hátránya ugyanis mindig az volt, hogy ezt nem hallottam, azt nem hallottam. Amikor Mátét megnyertük, akkor ő lejárt a próbáinkra is. Elvitte a nyersanyagot is, hogy neki ezt ki kell kevernie. De amikor először hallottuk vissza a közönségtől, hogy mindent hallottunk, és kurva jó volt.
L: Hülyeséget beszélsz, nem a hangzás a lényeg. Egyszer kisétáltam koncert után a hely bejáratához, és ott áll négy gitáros: Dusi, Andris, és még kettő. Megállok mellettük, cigizek, és ezek mindenféle pedálokról meg effektekről beszélnek húsz perce. Odalépek, mondom: itt van négy zenész, miért nem a zenéről beszélgettek? Miért a technikáról? Volt, hogy néztem az Andrist a próbán. Ott áll, és csavargat. Ugyanaz a hang ugyanabban a színben, újra és újra. És Dusi is ez. Leül, és ugyanazt a hangot variálja.
D: Laci, ne legyél már ennyire ódivatú! Az a baj, hogy a mai napig képes nyolcvanas évekbeli kazettákat hallgatni, és neki az tetszik.
L: Ha lemegyek egy koncertre, akkor nekem az első az, hogy a zenét hallom. Látom, hogy mit csinálnak, és hallom. Felőlem lehet jó hangzású dolog, ha szart csinálnak, az nem elég. Engem csak a zene érdekel, nem az, hogy hogyan szól.
D: Ezt aláírom, de én meg lementem egy ATD koncertre a KVLT-ba, és kaptam egy MP3-at a fülembe. Annyira steril volt az egész, és annyira tökéletes, mintha egy MP3-at hallgatnék, és nem klubkoncertet. Nem jött meg a vumpf, átütés. Aztán jött a következő zenekar. Felment egy hangmérnök, feltolta a kakaót. Azonnal megütött az, ami a koncerthez kell. Az ominózus Gödöllői koncerthez is kellett Máté. Kell egy ötödik ember. Laci nem feltétlenül ért egyet velem, de szerintem az úgynevezett ötödik zenekartag elképesztően fontos. Persze mindenki magából indul ki.
V: Hogyan szerveztétek a fellépéseket?
L: Számomra fontos volt, hogy mikor hol lépünk föl. A helyszínt azt hagyjuk, mert ott léptünk fel, ahol lehetett. De melyik napon! Andris mindig lelkes volt, hogy csakis szombaton. Mondom rendben, csak nyár van, mit szeretnél szombaton csinálni, és ki előtt? Viszont jártál lent a belvárosban kedd éjszaka? Amikor úgy mész, mint a régi Szigeteken? Nem számít, hogy milyen nap. Sőt, a hétvégék a szarok. Mi mindig ragaszodunk a szombathoz, amikor nyáron meg jó időben mindenki elutazik, vagy komolyabb koncerten van.
D: Péntek vagy szombat, mert az a fő hely! Ez pont akkora hülyeség, mint az, hogy mi vagyunk a fő zenekar. Ha játszik két vagy három zenekar, úgy építsük fel, hogy az jó legyen, hogy senki ne szívjon. Erősödjön. Lehet, hogy mi vagyunk úgymond a húzó név, de ha mondjuk egy metál banda játszik velünk, akkor ne játszunk utánuk, mert nem lesz ereje.
L: Egyébként a kezdeti három-négy fellépésnél tényleg sokan voltak. Egyre többen jöttek, és a tagokban elindultak a sztár allűrök. Jöttek a meghívások, és ott voltak olyanok, hogy „ott nem játszunk, hát nem gondolod, hogy ott játszunk?! Milyen hely? Jár oda valaki?” Az első két-három évben szerintem nem kellett keresnünk helyeket. Mindig jöttek megkeresések. Ezeket nem én kezeltem. Nagyon sokszor kerestek, még bosszantó is volt, és ha nem passzolt ránk meghívás, mondjuk akusztikus koncertre volt igény, mi meg zúzni akartunk, akkor nem is reagáltunk. Hamar jött az a kérdés is, hogy mennyit kapunk. Nem igazán vállaltuk be alázattal azt, hogy játszhatunk sok helyen, hogy megismerjenek.
D: Ez egy szűk szegmens. Nagyon nehéz megvetni a lábadat. Az utolsó években már ahova korábban nem vállaltuk volna fellépést, most már elmentünk, hogy legyen koncert, akármilyen. A helyek megszűnése is belejátszott. Pár éve még azt mondták, hogy barátom, leraksz húszezer forintot, de ezért kapsz cuccot, ezért kapsz egy jó hangmérnököt meg jegyszedőt, ha nincs sajátod. Mi csak a piára megyünk rá. Ha akarsz, szedsz jegyet, és annyit, amit te gondolsz. Megbeszéled a jegyszedőkkel. Ezek a helyek megszűntek, mert esélyük nem volt, hogy kitermeljék. Talán már csak a Dürer Kert ilyen Budapesten, de annak is nemsokára vége.
L: Klubkoncertre a mi szintünkön nem mennek az emberek. Nincs már Pesti Est. Nem kapsz hírt egy koncertről. Klubkoncertre ismerősök, meg ismerősök ismerősei hívnak meg és mennek el.
D: Megszűnt az, ami több mint tíz évvel ezelőtt volt, hogy a helyeknek volt saját közönsége. Elvárás lett a klubok részéről, hogy te hozd az embereket. Holott annakidején pont fordítva volt, vagy legalább is vegyesen. Nem is tudom, melyik zenekar volt itt az Oázisban. A legnagyobb bukása volt a helynek. Nem a Junkies, de hasonló stílus. A zenekar nagy helyeket töltött meg. Az egyik tag meg többször lejárt ide piálni. Zsuzsa szeretett volna magának egy kis bevételt, és megbeszéltek valami relatíve nem nagy összeget, meg egy zenekari hűtőt betöltve. Az a zenekar itt tizenkét ember alatt játszott. Annyit tudott ide lecsábítani. Úgy, hogy a lóvét elkérték, noha bukás volt a helynek, és a legszánalmasabb az volt, hogy kiürítették a hűtőt. Amit nem ittak meg, kivitték a mikrobuszba. Egy hét múlva jött vissza a srác, hogy Zsuzsa, következő koncert? Ezek után? És volt pofája.
D: Visszatérve a helyekre. Ott a Hunnia. Az első időben mi jelentkeztünk, aztán abbahagytuk. Keressen Ákos (a Hunnia tulajdonosa). Úgy éreztem, hogy az a hely meg mi nagyjából egálban vagyunk. De abban a pillanatban, hogy írt, hogy mikor érünk rá, rögtön kinyaltam a seggét. „Köszi szépen Ákos, hogy ránk gondoltál, alig vártam, hogy írjál. Mi mindig örömmel játszunk nálad.” És egyébként tényleg így van. Az nekünk egy kurva jó hely. Ákos az egyetlen bizonytalan tényező. Szúrkapiszka ember, aki legtöbbször a rosszat nézi. Kint vagyok, cigizek, megáll mellettem, rágyújt. Hát én nem szólalok meg elsőnek, ő jött ide. Aztán odafordul, és azt mondja „Kurva jók voltatok, baszki!” Már csak ezért megérte lejönni! A legszörnyűbb, amikor már a felesége nem hagyja, hogy jegyet vegyek. Pedig én akarok. Ott van egy zenekar, akinek valószínűleg számít az az ötszáz forint. Nekem meg belefér. Ezt a Music Minutes-nek a tulajdonosánál tanultam meg. Keverős volt, meg road. Benne volt sok-sok évvel ezelőtt a zenei élvonalban, de mint háttér ember. New Model Army koncerten volt, beszélt angolul, úgyhogy stage passt is kapott. Óriási sor a koncerten, és ott áll a New Model Armynak a hangtechnikusa a sorban. Odamegy hozzá: Helló, mit csinálsz? Neked nincs stage pass-od? Dehogy nincs, de ez egy kicsi zenekar. A bevételből élnek. Engem jól megfizetnek, tök természetes, hogy kifizetem a belépőmet. Én is jártam a Lacáék koncertjére, nagyot futottak a System of a Down feldolgozás bandájukkal. Olyan jól esett, hogy jajj Laca felírsz? Fel vagyok írva! És ennél már csak az esik jobban, hogy fel vagyok írva, de kifizetem. Mert hétszáz forintról van szó. Nekem is volt, amikor nem fért bele hétszáz forint a koncertbe. Egyszer kiküldött Ákos egy srácot a koncertről. Én végtelenül megértettem őket, amíg suliba jártak, de ez már dolgozott. Barátom, akkor ne hozd be az üveges bort a helyre! Kétszer annyit keresel, mint bárki a zenekarból. Csajjal vagy? Pláne! Vedd meg a pultban, és adjál nagy borravalót.
V: Annyit beszéltünk az alkoholról. Mi a helyzet a koncertekkel és az ivással?
D: Mi évek telnek el, meg hány koncert azzal, hogy megpróbáld belőni azt, hogy jó legyen! Mert pia nélkül a legtöbben nem vagyunk jók. Sőt, még zavar is, ami a koncert alatt folyik. De ha túl sok, akkor már béna vagy. Az arany középutat kell megtalálni, hogy bennem van, de viszont nem vagyok hülye. Ez érdekes volt. Mi Andrissal nagy átlagban három sört tudtunk behozni: kettőt a koncert előtt, és a harmadikat a színpadra. Ez általában működött. De soha nem lehetett tudni. Volt, hogy toltuk magunkba az Unicumot, és az is kevés volt. Volt, hogy túl sok volt. Ott volt például a két és fél órás késéssel kezdett koncert esete. Nagyon jó koncert volt állítólag. Én a lépcsőn leestem, és az akusztikus gitárt húrral befelé raktam a testemre. Zseniális koncert volt, de annyira, hogy egy kis cetli ott maradt a színpadon, valaki odadobta női kézírással, hogy lejöttem meghallgatni titeket, nem vártam túl sokat, de nagyon kellemes meglepetést okoztatok, köszönöm. Nem emlékszem, ezt mesélték. Én arra emlékszem, hogy csúsztunk, csúsztunk.
L: Volt, amikor szín józanul nyomtam le egy koncertet, Szegeden egy betegség miatt. Borzasztó volt azt végigélni, hogy ezek részegek, sőt az egész város is, te meg józan vagy.
D: Én két koncertet játszottam józanul, és nem volt jó. Én nem voltam jó. Én rontom el a koncertet a józanságommal meg a görcsösséggel. Viszont ha Laci szintre issza magát, az a tökéletes. Ha túl sok, akkor meg kimozogja. Meg neki megbocsájtják, mert aranyos, jó karizmája van. Egyszer baszta el nagyon. Én egy számot sem tudok végigmondani, mi a szövege. De ha benne vagyunk a zenében, Laci mindig rám néz, hogyha baj van. És valami miatt tudom, hogy mi a következő sor. Na de egyszer annyira be volt baszva, hogy a Gabicára nézett. Próbáltam segíteni, nyújtogattam a nyakam, Gabica meg mosolygott Lacira. Én meg hátulról próbáltam túlüvölteni őket. Aztán meg nagyon fontos a közönség maligán foka is. Piával sokkal befogadóbb az ember. Én például imádtam az Atomvillanást, amíg józanul meg nem hallgattam őket. Jézus Máriám, ez hol, meg mi? Alapvetően nem egy befogadható zene.
V: Dehogynem! Ne mondd már! „Lófasz! Lófasz!”
L: Tíz koncertből talán egyszer volt, hogy nem jött át. Legutóbb, amikor ott voltunk a barátnőmmel, a közönségben volt vagy harminc ember. Akik először találkoznak az Atommal, azokon látod, vizslatják a színpadot, fogódzót keresnek. De viszont egy-egy arc volt, akiket elkezdtem nézni, akik átadták magukat a táncnak, élvezték. Nekem ez tetszik, hogy megvesznek embereket. Táncol, és visszaüzen, hogy igen, ez jó volt. Nálunk ilyen nincs, mert mi nem tánczenekar voltunk.
V: Milyen kedvenc koncert élményeitek vannak saját bulikról?
L: Az első gödöllői jó volt. A reakciók miatt. Az szám közbeni bekurjongatások miatt. Amikor kapod a visszajelzést, meg látod, hogy él a közönség, az mindig kurva jó. Ilyenből volt több is egyébként. Azért emlékszem a Gödöllőire tisztábban, mert az talán most volt tavaly. Illetve voltak olyan felvételek, amikor a Hunniában megőrült a nép az Egyek vagyunk-nál. Volt egy Rockbarlangos koncertünk is, ami bennem nagyon megmaradt. Az az egy koncert az, amit évente maximum egyszer, de szívesen visszahallgatok. Igazi klubkoncert, benne ülnek meg állnak az arcodban, akik ott vannak. Bődületesen rosszul játszottunk, pocsék részegek voltunk, de olyan atmoszférája van az egésznek, amit imádok. Ha csinálnánk egy válogatás lemezt, én csomó ilyen felvételt tennék rá. Kontaktálások vannak a közönséggel, ki-beszólások, egymás szapulása, röhögés, húrszakadás, amit el tudsz képzelni.
D: Nekem az első kettő koncertünk maradt így meg. Két év gyakorlás előzte meg. Egy keverős maki mondta a végén, hogy azért vagytok kurva jók, mert hallottam a hibákat, de úgy jöttetek ki belőle, hogy senki nem vette észre. Én azért tartalak most titeket nagyra, mert ilyen hibából így kijönni zenekart még nem hallottam. És még azért is az első két koncert, mert ismeretlenek voltak a számaink, mégis tetszett a közönségnek. Én erőltettem, hogy rakjunk be egy Cranberries nótát. De nyilván ne a Zombie-t, mert azt mindenki unja, hanem a Salvationt. Addig is jól érezte mindenki magát, de akkor felrobbant az egész. Salvation, Salvation! Onnantól mindig erőltettem, hogy gyerekek, rakjunk bele egy-egy kicsit közismertebb nótát. Mert ha nem ismernek bennünket, ott azért egy kicsit beindulnak. Ezzel örök ellentét volt.
V: Ne feledd szavad, de most át kell adjam a szót. Ide kívánkozik egy kérdés. Laci, te hogy érezted magad, amikor az általad kitalált szövegek a felszopó zenék voltak ahhoz, hogy a csúcspontot egy feldolgozás szám kapja meg? Kicsit vezetlek már a kérdéssel. Hogy érezted magad?
L: Mindig ágáltam a feldolgozás ellen. Illetve az egyszerű primitív feldolgozások ellen, ahogy mi csináltuk őket. Akkor oké a feldolgozás, ha valami miatt nekünk fontos a dolog. Általában egy ismerősünknek csináltunk feldolgozást, de átírtuk a szöveget. Vagy ajándék valakinek, eseményre szól. Arra, hogy csak úgy feldolgozzunk, azt mondtam, hogy vagy jobban csináljuk – azt nem fogjuk tudni – vagy másképp. A mi szájízünk szerint. Játszottuk az Első Dalt a PUF-tól, Quimbytől a Magam Adomot. Gyatra volt mind a kettő.
D: Azt tedd hozzá, hogy az csak azért lett belevéve, mert Ákos (Hunnia) azt mondta, hogy kétszer másfél órát vár el a zenekartól, és nem volt annyi számunk. Gyorsan kellett valami, amit mindenki elfogad, azért raktunk oda bele feldolgozást. Akkor adtam be a derekam én is, amikor rájöttünk arra, hogy egyedül kevesek vagyunk már egy hely megtöltéséhez, hogy a hely jól járjon – kell egy másik banda. Viszont akkor már csak egy óránk van a koncertre, akkor már tényleg ne vesztegessük az időt, amikor 30 számból választunk ki tizenkettőt. Akkor én is azt mondtam, hogy csak saját dalt. Bár nem tudom, hogy jó ötlet volt-e. Utána, ha feldolgozást játszottunk, az valami átirat volt. Ne vegyünk már el négy percet egy feldolgozással. Hacsak nem egy Enyigei Vuki.
V: Térjünk vissza az emlékezetes koncertekre. Milyen sztorikra emlékeztek még szívesen?
D: A Rockbarlangban volt, hogy kiittuk a kocsmarészt, kétszer is. Itt volt egy olyan fellépésünk, amire 33 000 forintot kaptunk volna. Másnap mentem a lóvéért, 11 000 maradt. Akkor 210 forint volt a sör. A többit elittuk. Hívtak is vissza, nem a zene miatt, hanem mert jó bevétel volt.
L: Itt a Rockbarlangban játszott velünk Kincses Dávid, talán a legképzettebb basszusgitárosunk. Kis helyiség volt a koncert tér, neki meg elég hosszú kábele volt. Szám közben elfogyott a piája, kiment a koncert helyiségből a pulthoz és vissza se jött. Kinézett valaki, látta, hogy Dávid egy bárszéken ült, játszotta a számot, és beszélgetett a pultossal. Hasonlót csináltam Békesmegyeren egy iskolai koncerten. Életemben először vezeték nélküli mikrofonba énekeltem. Egyből ki is használtam. Ment a szám, én meg lementem a színpad oldalán. Ott volt egy tornaterem. Bementem, tök üres volt, mászkáltam, énekeltem a számot, majd kimentem hátul az aulába, és bejöttem a koncertterembe hátul.
D: Én meg mindenkinek mondtam, hogy playback, playback!
V: A Parázs Meg a húga már tíz éve tart, viszonylag állandó keménymaggal, és mostanra a dobos meg basszeros poszton is valamiféle állandóság van. Mi az, ami miatt ez a zenekar ennyi éven át működött?
L: Egyszerűen elkezdtük csinálni a saját számainkat, elég jó sikerekkel kezdtünk, de utána mindig bejöttek féléves szünetek családi meg egyéb okokból. Mindig megkaptuk a gáncsokat, az akadályainkat, de mindig az volt a vége, hogy csináljuk, csináljuk. Nem volt ilyen helyzet, mint ami most van. Kb félévente írtam egy dühöngő emailt, hogy vagy csináljuk így, vagy ne csináljuk, de gyerekek csináljuk már valahogy, mert ez lófasz. Soha nem lett másképp, mindig ugyanúgy csináltuk. Némi fejlődés történt, az is rövid ideig, aztán visszaestünk. Nem feltétlenül amiatt, mert fotelt telefingó lusta emberekkel zenélünk, hanem mert mondjuk megint jött egy basszusgitáros váltás, és újra kellett kezdeni az egészet. Kezdjük el a Kutyát megtanulni, amit már nyolcszázkilencven alkalommal eljátszottál. Szereted, de ennyire nem.
V: De figyeled? Én feltettem azt a kérdést, hogy miért van együtt a banda hosszú éveken keresztül, te meg elkezdesz arra válaszolni, hogy miért van az, hogy te elképesztően unod már azt, hogy nem haladtok sehova.
L: Jó, akkor elmondom azt, hogy én miért vagyok benne. A számok miatt. Oké, millió kompromisszumot kell kötnie az embernek. Főleg egy olyan zenekarban, amiben nem egy stílust modellezünk le. Mindenki megpróbálta beletenni azt, amit szeretne. Ez nagyon nehéz, ez rengeteg konfliktust szül magában. Én, mint szövegíró, rengeteg ötletet hoztam, amit aztán a magunk módján meg is valósítottunk, nem feltétlenül úgy, ahogy én szerettem volna. De mégis csak az történik, amit én akarok. Mármint a szám szerkezete, meg a magja a számnak mégis az enyém. És az én szövegem, el tudom mondani azt, amit akarok. Nyilván eltelt tíz év, lehetne másképp játszani. Én az elejétől fogva másképp akartam, de legalább alakult egy saját stílusunk.
V: És ez miben volt más, mint például a Neanderground?
L: Végtelenül amatőr volt a Neanderground. A lelkesedés kevés önmagában.
V: Tehát alapvetően lehet, hogy piacképtelen bandákról beszélünk, de van valamiféle minium zenei tudás, valamiféle egység, ami szükséges ahhoz, hogy éveken keresztül működjön egy banda?
L: Valami minimális tehetség. A Neandergroundban lelkes emberek voltak, de még azt sem tudták megvalósítani, amit saját maguk akartak. Itt pedig annyi zenei tudás mindannyiunkban megvan, ami már ad egy alapot az egésznek.
D: Szerintem pont azért is tarthatott ez a történet tíz éven keresztül, mert nem sikerült kitörni. Abban a pillanatban, hogy azt hallottam, hogy egyben vagyunk, jó szövegekkel – és szerintem az egész zenekar így van ezzel – magasabb szintre toltam volna magunkat. És igazából mindig azt éreztük, hogy tizenhat év lemaradásunk van. Mert amikor próbáltunk, és ezeket a számokat eljátszottuk egyben, az jó volt. Viszont nagyon nagyon kiöregedtünk. De én emlékszem a beszélgetésekre, hogy mindig minden arról szólt, hogy menjünk előre. Emlékszem, amikor mondtam Andrisnak, hogy mennyit keresek nettóban, és hogy én ezzel teljesen kibékülnék, ha csak zenével kellene foglalkozni. De soha senki nem nyúlt a hónunk alá, miért is nyúlt volna. Ha menedzser vagyok, eszembe nem jutott volna. De tulajdonképpen az utóbbi két évet eltekintve mindig reménykedtünk, hogy majd eljutunk oda. Majd a Quimby elé!
V: A befutás, ez az, ami tűzben tartott titeket?
D: Igen. Viszont semmit nem tettem meg azért, hogy ez így is legyen. Ez nagyon fontos. Én kibékültem a Trafik koncertekkel, de az ember mindig vágyott a nagyobb közönségre.
V: Azt mondjátok, hogy a PMH nagyjából eddig tartott, és abbahagyjátok. Miért most?
L: Nagyon nagyon sok minden miatt. A fő érv az, hogy a tíz év alatt nemhogy nem értünk el fejlődést, de visszafejlődtünk. Nem élvezzük a koncerteket, csak letudjuk. Százéves szetteket viszünk, nem készülünk föl. Az, hogy nem tudunk, vagy nem akarunk, tök mindegy. Semmilyen újdonságot nem viszünk a dolgokba. Elhagyta az élet az egész zenekart. Bementél ekkora mellkassal, ennyi ötlettel, és a tíz év alatt ebből szinte az összeset keresztül kellett húzni ilyen vagy olyan okok miatt. Közben látod, hogy elfogy a közönség. Nem többen jönnek, kevesebben jönnek. Mi hatan hatfélét szeretnénk csinálni. Kommunikáció, promóció terén megint csak eltértek a vélemények. Szeretnének a Wembley-ben játszani, de ha a komfortzónán kívül kellene még tenni valamit, vagy esetleg többet szánni a dologra, akkor annyira nem. Nagyon szerettem volna egy közösséget alkotni más bandákkal. Nem csak zenekarokkal, hanem művészekkel. Nem nagyon történt meg.
V: Dusi, téged mi tartott eddig a PMH-ban? Te miben látod ennek a titkát?
D: Kétfelé választanám a dolgot. Az egyik egy nagyon nagy hiba, amit elkövettünk, és annak idején ezt még meg is beszéltük. Mi tényleg egy demokratikus zenekart akartunk csinálni. Tíz évvel ezelőtt a Kovács Ákos jól kinyilatkozta azt, hogy ő nem kreatív zenészekre vágyik, hanem olyan zenészekre, akik eljátsszák azt, amit ő szeretne. Olyan végtelenül megvetettük, hogy szavakkal nem lehet kifejezni. El kellett telnie kilenc évnek, hogy ráébredjünk, hogy teljesen igaza volt. Jött a PMH-ba basszerozni a Tanár úr. Aztán amikor már jó basszusgitáros lett, abban a pillanatban falcolt le. Teljesen igaza volt abban, hogy ez így nem működik.
V: Mit mondott, hogy miért nem működik?
D: Azért, mert ő úgy gondolja, hogy itt van legalább két zenekar vezető. Egyik héten rám mutogatott, másik héten meg a Lacira. Mi meg kötöttük az ebet a karóhoz, hogy nincs.
V: Nem tetszett neki?
D: Nekem nem tetszett. Holott végtelenül igaza volt. Ebben a közegben tényleg nem működik a demokratikus zenekar.
L: Volt egy kimondatlan leosztás, amit mindeni elismert. Rengeteg átfedés volt. Nagyjából úgy nézett ki a dolog, hogy Dusi úgymond a technikai felelős. Demó, szervezések. Én meg – félreérthető kifejezéssel élve – a művészeti oldal. Ha konfliktus volt, kettőnk között alakult ki óhatatlanul is. És ki is alakult, szinte minden alkalommal, mert mi ketten a hátunkon vittük a zenekart, nekünk kurva fontos volt. Mi rengeteget estünk egymás torkának.
V: De ez valahol zseniális, hogy ezt most így kimondjátok. Itt ülünk, és a két tag, akik között a konfliktusok voltak, teljes egyetértésben mesélnek erről a helyzetről, egy éppen feloszló bandával kapcsolatban.
D: És ami az én szívemnek melengető, – Laci, most menjél, mert a seggedet kinyalom – hogy ha nem lesz közös zenekar, mi ugyanúgy jóban leszünk.
V: Dusi, mi volt az utolsó szög a zsákban? Te indítottad el most, hogy legyen vége, ugye?
D: Otthon összeraktam egy számot. Ez most nagyon ott van! Évente, kétévente talán egyszer van ilyen nálam. Aztakurvaélet! Megmutatom egy pajtásomnak. Jó hallása van, meghallgatja, és azt mondja: rühellem ezt a stílust, de ez nagyon jó. Kérdezem: loptam valahonnan? Mondja, hogy nem, sehol nem hallottam ilyet. Aztán Dáviddal söröztem, még nem basszusgitározott nálunk. Ezt hallgasd meg. Ismerős a dal? Mert én mindig ettől félek, hogy lopok valahonnan. Mondja, kicsit a Kornra hajaz. Na mondom, akkor jó, mert én Kornt nem hallgatok, nagy baj nem lehet. Levittem próbára, leraktam, gyerekek ezt hallgassátok meg. Ú ez rohadt jó, ezt majd csináljuk meg, ez nagyon jó. Kettő évig nem nyúltunk hozzá a dalhoz. Andrisnak jött egy saját ötlete, bár közelébe nem volt hozzá, megcsináltuk azt. Tanár úrnak valami ötlete volt, jó akkor azt csináljuk meg. Jött Dávid, neki is van egy ötlete. Az enyém elfelejtődött. Aztán egy tipikus eset: próba kezdődik, mit játsszunk? Ember, három szám volt megbeszélve, hogy mit gyakoroljunk be. Elfelejtettem, izé, megy a mentegetőzés. Oké gyerekek, akkor hallgassátok meg ezt, akkor próbáljunk már ebbe beleállni. Mutatom nekik a felvételemet. Erre ők: mi ez a szar? Miért pont a te ötletedet? Úgy, hogy amikor először megmutattam, akkor még kurva jó volt. Itt azt mondtam, kilépek. Két év alatt az, hogy valami pici benne legyen ebben a zenekarban belőlem is, nem jött össze. Mert mindig arra figyeltem, hogy jajj, neki ne legyen lelki bánata. Jajj, nincs basszusgitárosunk, akkor hozzuk tető alá az ő ötletét.
V: Az elmúlt tíz PMH évből mire vagytok igazán büszkék? Mi az, amire úgy gondoltok vissza, hogy ezt az unokámnak elmondanám, megmutatnám?
D: Hát most megfogtál, baszki.
L: Igen, nagyon nehéz. Én utólag visszahallgatva mindig hibát hallok mindenben. Nem csak a Parázzsal, mindennel így vagyok. Viszont olyan érzéseket néha kaptál, amit viszont nem tudsz megmutatni a gyereknek. Volt, aki bőgött egy asztal alatt az egyik koncerten. Amiatt, mert én leírtam valamit valamikor, és neki az most nagyon betalált. Meg be vagy baszva, nem megy a szöveg, és egy csomó ember énekli, lélekből.
V: Dusi? Neked mi volt az, ami igazi büszkeség?
D: Hogy a Lacival egy színpadon állhattam. (nevetnek) Az, hogy a Laci énekét rákevertem a szólóra, mert olyan szar volt. Az a tíz év, amit gürcöltem ezzel.
L: Ami neked biztos, hogy meg kellett volna maradjon, azok az utolsó demónk kapcsán jött visszajelzések. Nincs pénzünk, nincs producerünk, nincs promóterünk. Házgyárilag készült, Dusi rakta össze.
D: A legelső demónknál pénz szűkében voltunk, úgyhogy csak ott lehetett felvenni a mi próbatermünkben. Egyetlen egy dob pörgetést negyvenkétszer vettünk fel. Úgy, hogy a végén már beindítottam, és kimentem. Szétbaszta a fülemet. És ha már hallottál szar demót, az az lett. Minden, ami kijött innen, az házi volt. Amire büszke vagyok, hogy leraktam az alapokat. A legbüszkébb meg arra vagyok, amikor el tudtam játszani egy szólót jól. Annyira tetszik, ahogy egy koncerten mondta, hogy „Duschák Gábor elbassza!” Én meg úgy be voltam rúgva, hogy nem basztam el. Még én is csodálkoztam. Ott egy picit megakadt a történet a koncerten, hogy mi van? Tényleg jól lejátszottam? Mi van?
V: Az utolsó demó viszont nagyon jól sikerült.
D: Amikor fel akartuk venni az utolsó demónkat, és elvittük keverésre, volt ott egy hozzáértő szaki. Így kezdte: öregek vagytok. Hozzá vagytok szokva a szarhoz. Az a generáció, aki most rádiót hallgat, az meg a takkhoz. És ez jön a rádióból, mindenhonnan. Nem tudsz vele mit csinálni. Ezt az anyagot is be kell húzni takkra. Mondta, hogy hallgass meg olyan albumot, amihez nem szoktál hozzá. Amit nem gyerekkorod óta kedvelsz. Nem tudod megmagyarázni miért, nem fog annyira tetszeni. Még a Led Zeppelin kiadatlan albuma sem fog annyira tetszeni, mert annó régen nem szokott hozzá a füled. Ma már annyira elektronikus minden, hogy tudat alatt ehhez kell menni. És mondta, hogy ezt a felvételt felejtsük el, a dobot húzzátok be takkra, hozzá a basszusgitárt takkra, és vegyétek fel újra az egészet. Kilóméterekkel hallgathatóbb lesz. Megcsináltuk, és azt a rohadt élet, tényleg egyben van. És nincs benne zavaró dolog ütemben.
L: Sőt, a takk is benne van!
D: Az a legjobb! Nem lehetett kiszedni a takkot! Hát az csoda volt! Szóval ebben lehet, hogy nem értünk egyet, de szerintem nagyon fontos a hangzás, hangosítás. Főleg, hogyha a fiatalokat akarod megfogni.
V: Koncert, próba, társaság. Ennek milyen kombinációja fontos? Van valami sorrend ezek között?
D: Az a baj, hogy durván belenyúltál a darázsfészekbe. Nem tudom megmondani. Nekem mindig a társaság lett volna fontos. De egy próba az utóbbi időben maximum másfél óráig tartott. Mert valakinek már el kell mennie, közben valaki még nem ért oda. Holott én úgy gondolom, hogy egy zenekar nem session zenészekből áll, hanem mindenkiről tudunk mindent. A koncert viszont a legnagyobb élmény. De csak akkor, ha jó. Nekem az a problémám, hogy a próba, az nem hobbi. A próba, az meló. Ezt tudomásul kell venni. Az azért meló, hogy a koncerten jók legyünk. A próba nem az élvezetről szól. Ezt mindenki megértette, csak rühellte. Andris volt sajnos az, aki ezt hazavágta, és ezt vállalja is. Ő az, aki azt mondta, hogy nyolckor általában lelép, és hogy ő élvezetért jött le. Ez így nem működik. Régen tökéletesen ment, hogy egy héten van egy kétórás próba hétköznap, hétvégén meg négy óra plusz akármennyi. Ott ki lehetett adni az energiát. De az, hogy mindenki csak azért jöjjön le, hogy meghallgassa, hogy az erősítő milyen jól szól, meg kiadni az energiáját, az nem működik. És akkor még van egy Lacink, aki énekelt volna, de olyan hangerő volt, ami elnyomta.
L: Oké, próbáljunk, gyakoroljunk, de ha tényleg semmit nem hallok magamból, akkor minek vagyok itt? Nekem ugyanúgy gyakorolnom kellene az éneket, de ha végig át kell üvöltenem nem tudom hány hangszert, vagy nem üvöltöm át, de akkor nem hallom vissza, akkor nem kell itt lennem.
V: Ez egy olyan élmény, amit valószínűleg nagyon nagyon sok banda átél. Az Elvi Kérdés is átéli, én is átélem.
D: Nyugodtan kapcsold ki, mert nem vagyunk kíváncsiak az Elvi Kérdésre.
V: De az tény, hogy a próbákon az énekes általában el van nyomva hangerőben. A zenészek ritkán kíváncsiak arra, hogy mi a szöveg. Kit érdekel? Megvan a szerkezet, a dob hallatszódik, az összes többi meg felhangosítja magát, az ének meg nem hallatszik át a tömegen. Ez egy jellemző dolog. És a végeredmény az, hogy évek után jön az egyik hangszeres, hogy Viktor, én elolvastam a dalszöveget. Bazdmeg ez kurva jó! És én mondom neki, hogy igen, három éve ezt énekelem minden egyes koncerten.
D: Viszont, ha nincs ott a dobos, na akkor felszigszallagoztam a metronómot. Olyan kurva jó próba volt, hogy mondta az Andris, hogy én nem hittem, hogy az erősítőmből ilyen halkan ilyen jön le. Dobos nélkül próba csak metronómra. Három éve kérem Bencét, töltsd le a metronóm alkalmazást. Nem kell, hogy pittyegjen a füledben, egy két há, és rakd le. Van három számunk, amiket pontosan takkra kell hozni. Mert hogyha lassabb, akkor szar, ha gyorsabb, akkor is szar. Nézd már végig a koncertfelvételeket! Negyvenezret dobtunk ki az ablakon, mert nem voltunk takkban. Negyvenezer volt, hogy felvettük a hangsávokat, és a videósávokat. Nem is tudtuk megosztani. Emlékszel a Kokóra? Először két fülessel kezdte, miután le lett baszva, hogy elkúrta a koncertet. Abban a pillanatban, hogy hazavágta a koncertet, váltott. Húszezerért vett metronómot. Ezerötszáz forintért lehet metronómot venni, ő egy húszezrest vett, és hogyha megnézed a rákövetkező koncertet, egy dupla füles volt rajta. Ő a koncertből akkor semmit nem hallott. Megnézed az eggyel utána koncertet, már csak egy fülhallgató volt rajta, ha megnézed a következő koncertet, már csak a jelet nézte.
L: Kérdésedre válaszolva. Koncert, próba, társaság. Szerintem a koncert kérlelhetetlenül az első, mert abban benne van minden. Ha jó a koncert, nyilván azt a próbák határozták meg. A próba abból a szempontból fontos, hogy a szám ott alakul, aztán hazamész az ötletekkel, felvett darabokkal, és így születik. De a koncert az, ahol az egész testet ölt. Ott van visszajelzés, az a közös munkának az eredménye.
V: A mai agyaddal, amivel tudod, hogy nem futottatok be, elégedett tudsz lenni az elmúlt tíz évvel, vagy csalódás?
D: Végtelenül csalódás. Persze. De rájöttem, hogy amióta nincs zenekar, nem is hiányzik. Ez a szörnyű. Nyilván a saját projektemmel foglalkozom, de hogyha egy héten csak harminc perc jut rá, akkor annyi. Felhívtam Norbit (a Fleet Street kilépett alapító dalszerzője). A Fleet Street még Norbi számaival haknizik a mai napig. Figyelj Norbi, hogy tudtad elviselni? Hát figyelj, az első két hét az nehéz volt. De igazából tök jó az egész. És én is így vagyok. Gyerek, család, vannak fontosabb dolgaim. Jó veletek sörözni. Mondjuk te is itt vagy, ez visszavet.
L: Én a legelején megmondtam a zenekarnak, és a mai napig is tartom. Az, hogy befussunk, az nem fog azon múlni, hogy mit hogyan csinálunk. Nekünk egy szikra kell. Valaki egyszer valahol meghallja, és neki tetszik, akkor megvagyunk. Ennyin fog múlni a zenekar befutása, máson nem. Rommá szakadhatunk, szétgyalulhatjuk magunkat, minden pénzt beleölhetünk. Nem fogjuk semmire sem vinni, hacsak valaki „fontos” valahol egyszer azt nem mondja, hogy ez jó. Vagy akár egy társaság ráharap. Vagy egy producer azt mondja, hogy ebben van fantázia. Egyébként több a zenekari oldal megtekintése jelenleg, mint aktív korunkban.
V: Ha nem lett volna Parázs meg a Húga, ti bármi mást alkottatok volna? Amire azt mondjátok, hogy művészet. Ha nem lett volna daszöveg írás, zenélés, dalszerzés, csináltatok volna bármi más hasonlót?
D: Valószínűleg több gyerekem lenne. Több szabadidő, több gyerek.
L: Én úgy működtem mindig, hogy valamit muszáj csinálni. Egészen más dolgokkal foglalkoztam, meg foglalkozom is, mint a zene. Van olyan is, amivel szerintem sokkal többre viszem, mint a zenélés. Úgyhogy igen. Én nem tudnék úgy élni, hogy valamit nem hozok létre. Bármiből. Sok mindenhez nem értek. Nem tudok szobrászkodni, festeni, de lehet, hogy azzal is megpróbálkoznék. Sőt, ha lenne agyagom, akkor valószínűleg agyagoznék. Viszont a zene irdatlan fontos. Azon nőttem föl.
V: Egy szintit bármikor beszerezhetsz.
L: Inkább már nem. Vagyis nem tudom. Egyszer a barátnőm albérletében aludtam, a Rózsadomb tetején. Akkora panoráma ablak, mint ahol most ülünk, és egy Yamaha elektromos zongora. Én meg egy plüss heringgel a hónom alatt leültem, bekapcsoltam, gondolván, hogy úgysem működik. Persze működött, én meg nyomogatom, és boldog voltam. Kijött a barátnőm, ült egy kanapén, élvezte. Mondom neki, kár, hogy nem tudok zongorázni. A világ összes hangszerét kipróbálnám.
V: Még egy magvas gondolat zárszóul?
D: Talán az, hogy tíz évet kerestük a saját hangzásunkat. Mert ez egyébként úgymond feladat volt, hogy találjuk meg a saját utunkat. Nincs. Nem találtuk meg a saját utunkat. Igyekeztünk a hangzással azt hangsúlyozni, ami picit megfoghatatlan, hogy álomvilágot éltünk. Annak idején beraktál egy cédét, mi még bakelitet, és amikor elindult a zene, még ha ismeretlen is, te már tudtad, hogy melyik híres zenekar szól. Mi ebben a korban nőttünk föl, mégsem tudtuk utánozni. Mert ha van egy jó ötlet, bármilyen stílus és az tetszik, azt mi megcsináltuk. Mi igazából a metáltól kezdve mindent játszunk, behatárolhatatlanul. Ez neked is tanulás lesz, hogyha az Elvi Kérdés még megy. Vagy majd legfeljebb csinálunk ketten egy projektet, te gitározol, én hányok. Szerintem performansz! Laci meg odaszarik valahova. Avantgarde!
V: Az a baj, hogy én csak egy kicsit tudok jobban gitározni nálad.
D: Hogy gitároznál már jobban nálam, hülye vagy? A nyolc akkordoddal vagy nagyra?
V: Azért mert nekem négy gitárom van. Várjál csak... hat gitárom van!
D: Akkor viszont igazad van.
V: Meg egy mandolinom és egy ukulelém.
D: Az nekem is volt, de bekentem Canestennel, és elmúlt. Elmondanám, hogy egyszer majdnem végig eljátszottam a Felkelő Nap Házát. Úgyhogy szedd össze magad!
V: Kártyán? Vagy hogyan játszottad el?
D: Nem most megy az utolsó buszod?