Bevezető
Azt hiszem, egy 2019 nyári Sajnarana koncert szünetében ácsorogtunk a Zeg-Zug előtt Dusival és Lacival. Beszélgettünk bandákról, munkáról, nemi betegségekről, mindenről. Egyszer csak odavetették nekem valamire asszociálva, hogy megszűnik, gyakorlatilag már meg is szűnt a Parázs Meg a Húga (PMH). Pókerarccal viseltem, hogy összetörik a szívemet, és még meg sem ütöttem őket. Kissé részeg voltam, nagyon bölcs, és azt találtam mondani nekik, hogy csinálok velük egy interjút. Nehogy elvesszen a bandával együtt a sok sztori, amit én úgysem ismerek. Talán már akkor is mondtam nekik, hogy nem csak ezt az interjút akarom elkészíteni, talán már akkor mondtam a többit.
A Parázs Meg a Húga, ha messziről nézek rá, és próbálok objektív lenni - nem megy, csak eljátszom -, akkor nem is annyira jó zenekar. Valójában néha elég szar. Ezzel együtt a kedvenc zenekarom volt, a legfontosabb zenekar. Vagyunk ezzel néhányan, hogy olyan bandák koncertjeire járunk, amik nem a minőséggel, a zenei tudással érdemelik ki a szeretetünket. Elmegyünk egy koncertre meghallgatni egy ismeretlen bandát. Nem tetszik. Valami oknál fogva elmegyünk egy következő koncertre - talán mert kolléga, rokon, uzsorás - és másodszorra már ismerős. Harmadszor már a közönség tagjait is ismerjük, negyedszerre a bandával énekeljük a szövegeket. Sokan lemorzsolódnak az első-második koncert után. Páran itt maradunk. Páran megyünk más bandákra is, ismerkedünk, és egy közösség része leszünk. Páran felismerjük, hogy az a dalszöveg jobb, mint amit a rádióban tolnak, és az a gitáros, aki általában elrontja, az most nem rontotta el, és büszkék vagyunk rá.
Van Budapesten, sőt Magyarországon (sőt...) egy egészen széles közösség, ami a kis klubkoncertező piacképtelen bandák köré szerveződik. Úgy érzem, egy ideje ennek vagyok én is a tagja. Ez egy óriási közösség, nagyon sok bandával, és nyilván mindenki csak egy kis szegletét ismeri. Egy vagy két zenekart, esetleg kicsit többet. Pár tucat havert a közönségből, pár bandatagot, akikkel összepacsizunk egymás koncertjét hallgatva. Nekem is megvan ez a köröm, és tudom, hogy ez a pár banda nagyon valószínű, hogy nem fog kitörni, nem játszunk majd a legnagyobb fesztiválokon, nem lesz jubileumi reunion koncertünk az Arénában. Néha eljutottunk a Dürer Kert kistermébe, ez a csúcs. Viszont ezeknek a bandáknak, ezeknek a zenészeknek is nagyon izgalmas és tanulságos a története.
Na, ezért kezdtem el összerakni ezeket az interjúkat.
Azt szeretném megmutatni az interjúkon keresztül, hogy mi is az én kis közösségem. Kik a tagjai - zenészek, dalszerzők, otthon alkotók és hangmérnökök. Mi fűt minket, hogy a befutás távoli délibábját űzve éveket zenélünk? Miért élvezzük a fesztiválokon és arénákban edződött fül számára néha elfogadhatatlan hangosítással megszólaló klubkoncerteket?
Ha egy mód van rá, és bírom szusszal, jó lenne majd az interjúkkal kilépni a kis közösségemből, és az interjú alanyaim ajánlásai és történetei alapján olyanokkal is beszélgetni, akiket nem is ismerek, de a téma kapcsán izgalmas lenne itt megjelenniük. Meglátjuk, meddig hajt a közönség ujjongása, a tapsvihar és a szponzorok gáláns felajánlásai.
DISCLAIMER meg a felelősség egyéb hárítása:
Én nem vagyok újságíró, csak annak tanultam. Egy újságíró olyan interjút készítene, amiben csupa olyan kérdéseket tesz fel, ami őszerinte az olvasók számára izgalmas, vagy őszerinte az így nyert információ szolgálja az olvasók érdekeit. Na, én nem így működöm. Én arra kérdezek rá, ami engem érdekel, esetleg arra, ami a hozzám hasonló fanatikusokat érdekli. Ha tudsz azonosulni a lelkesedésemmel és érdeklődési körömmel, akkor értékelheted az interjúkat. Ha nem, akkor nem. Ez van.
Ezen felül egy újságíró alaposan megszerkeszti az interjút, hogy az egy olvasással töltött percre jutó izgalom faktort meg hírértéket kimaxolja. Én ezt a taktikát sem fogom követni. Az interjúim terjengősek lesznek, tele csak számomra érdekes témákkal és feleslegesen hosszú fejtegetésekkel. Deal with it! Ezen kívül nem úgy készülnek az interjúk, hogy készülök sok-sok kérdéssel, és ha az alanyom elkezd elkószálni a kitalált témáktól, akkor elvágom az útját, és belefojtom a szót egy újabb kérdéssel. Inkább témákkal készülök, ezeket feldobom a magasba, és aztán csak hallgatom a terjengős választ. A megszólítottakra lesz bízva, hogy miről mennyit akarnak elmondani. Néha ez több lesz a kelleténél. De nem nagyon fogom kihúzni.
Még egy szempont: mivel ez az egész projekt egy teljesen magánjellegű kezdeményezés, megtehetem azt is, hogy teljes egészében az interjú alanyok kezébe adom a kontrollt a végleges szöveg felett. Vagyis felveszem a beszélgetést, aztán begépelem és megszerkesztem. Ezt követően átküldöm az alanyomnak, aki pedig azt húz ki belőle, és azt ír át, vagy ír hozzá, amit csak akar. Ha akarja, akkor olyan sztorikat is hozzátesz, amiket nem mondott el élőben, és olyan sztorikat meg kihúz, amikkel kapcsolatban meggondolta magát. Adott esetben, ha úgy dönt, az egész interjút lecseréli, vagy visszavonja, és soha nem jelenik meg. Na bumm! Ez egy hobbi, egy magán projekt, és minden interjú alany úgy vesz részt benne, hogy nem számít cserébe semmi hírverésre, vagy bármi egyéb kompenzációra. Az idejüket adják az élményért cserébe. Akkor viszont nem lesz itt semmi kötözködés, meg kukacoskodás.