Bertók Tibor
2021-06-02
Bertók Tiborral, a csodaszép zenét játszó Orákulum zenekar basszusgitárosára vártam a Grundon. Körülöttem apró gyerekek kergették a galambokat, és nálam pár évvel fiatalabb anyukák és apukák nagyon menő ruhákban beszélgettek pelenkázásról és miegyebekről. Kissé outsidernek éreztem magam, de majd jön Tibor, és máris nem én leszek a legöregebb a placcon. Bringával érkezett, a gyerekeit nem hozta le, de legalább lehet majd sörözni. Mint elmondta, a Covid lezárások óta ez volt a legelső kocsmázása. Igazán megtisztelő, kezdjük akkor a gonosz kérdésekkel!
Viktor: Átküldtél nekem kettő bemutatkozó doksit. Az egyikben volt egy nagyon érdekes megfogalmazás. Ez most egy kötözködő kérdés lesz, gondoltam csapjunk bele ebbe így az elején az interjúnak.
Tibor: Nyugodtan, sőt!
V: Azt írtad, hogy a tagok mind játszottak már befutott, általad hivatásosnak nevezett bandákban, viszont önszántukból távoztak a zenész mókuskerékből. Külön odaírtad, hogy önszántukból távoztak, és ez kicsit magyarázkodásnak tűnik. Helló, mi nem megbuktunk, vagy kiraktak, hanem mi választottuk azt, hogy egy hivatásos bandából hátrébb léptünk. Ez sok embernek nyilván visszalépésnek tűnhet, de nem biztos, hogy ti úgy élitek meg. Miért hoztatok ilyen döntéseket?
T: Ennek van egy nagyon hétköznapi magyarázata. A szaxofonos például családot alapított. Amikor ő egyszerre volt benne a Sziámiban, meg az Anima Sound Systemben, ott nagyon gyakori koncertek, turnék voltak. Volt családja, volt egy felesége, meg fia, ami válással végződött sajnos. Ez egy eléggé jellemző út. Utána, amikor megismerkedett a mostani párjával, akkor úgy döntött, hogy megpróbálja, milyen az úgynevezett családi élet. Nagyon sokat segített rajta az, hogy nem kellett neki mindenképpen elmenni dolgozni, mert az Artisjus elég komoly összegeket fizetett a több banda után. Nem beszélve arról, hogy csomó olyan projektben volt benne, amiből amúgy is jött bevétel. Úgy beszélték meg, hogy ő fog otthon maradni a gyerekekkel. A feleségének jól menő cége van, úgyhogy ez lett a leosztás. Akkor van olyan is, hogy visszalépés. Igen, lehet visszalépés is kilépni egy sikeres bandából. Jellemzően akkor, ha valaki önhibáján kívül befut. Azt jelenti, hogy önhibáján kívül, hogy nyilván ő is nagyon akarja, de egy nagyobb léptékű dologba sikerül beletenyerelnie, mint amit elbír. Ez volt például nálam a Colorstar. Együtt csináltuk az első pár évet. Az alapító tagok egyike voltam, de aztán elég hamar ki is kerültem onnan. Teltek-múltak az évek, ugye a Colorstar egy nagyon jól menő második vonalbeli, tehát nem mainstream, de jól menő alternatív zenekarrá vált. Olyannyira, hogy a Pecsa külső színpadát lazán meg tudta tölteni. Egyszer volt bent is a Pecsában egy koncertje, gyakorlatilag teltházzal. Az egy születésnapi koncert volt, nem tudom, hogy hányadik, egyébként nézőként én is ott voltam. Lényeg az, hogy egy banda elkerülhetetlenül előbb-utóbb kimegy a divatból. Mikor a Colorstar is kicsit kiment a divatból, és már nem tudtak belőle olyan jól megélni, valami más bevételi forrás után kellett nézniük. Ez lehet akár polgári munka, mint Szalay Peti esetében, vagy Keleti Andris már régóta a Budapest Bár aktív tagja, ami kiváló bevételi forrás… volt a Covid előtt. Aztán megint elkezdődik a dolog, hogy még csinálja, de már nem abból él, több mindennel kell zsonglőrködni. Más projektekbe lép be, kompromisszumokat köt.
V: Mennyire befolyásolják a sikert, befutást ezek a kompromisszumok?
T: Ez az egésznek a rákfenéje. Az, hogy az ember mennyi kompromisszumot kell, hogy kössön. Befutsz. Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy nem te irányítod a dolgokat. Olyan zenét akarsz játszani, amivel sikerült a zenekart befuttatni, olyan zenével, amit tényleg nagyon szeretsz, a szívedből jön. Ha mázlid van, a közönség ráérez, elkapja a lüktetést, és elkezd duzzadni, egyre többen jönnek. Eljutunk odáig, hogy elkezd egyre jobban számítani a visszacsatolás. Ott jön az első nagy dilemma, hogy nekem kompromisszumot kéne kötnöm, mert a közönség elvárja tőlem, hogy azt a zenét csináljam, amit ő szeretne hallani. Ez nem mindig vág össze teljesen azzal, amit én akarok csinálni. Na, most akkor mi legyen? Hígítsunk tudatosan, vagy kockáztassunk? Hány meg hány zenekarnál éreztem ezt! Egy példa: Quimby. Emlékszem még rájuk a 90-es évek közepéről, amikor én a Karabélyban játszottam kb. egy évig. Volt is 1-2 közös koncertünk. Hasonló stílusban játszott mindkét zenekar, és akkoriban a Karabély még menőbb volt a Quimby-nél. Ebből aztán az lett, hogy a Karabély megmaradt az eredeti platformon. A gitáros-énekes Gyáni Levente tudatosan nem változtatott a zenekar stílusán. Megmaradt ugyanaz a közönség, és ezt csinálta húszegynéhány éven keresztül. A Quimby-vel mi történt? Befutott. Valahogy olyan tagcserék történtek, olyan konstelláció jött létre, hogy zeneileg nagyon oké lett, és persze ott volt a Kiss Tibinek a szövegvilága, ami önmagában is csodálatos, páratlan. Az egésznek lett egy marhajó aurája, és mindemellett vérprofi volt, befutásra érdemes. No, de aztán elkezdtek a közönségbe járni másféle emberek. Kezdett hígulni az egész. Még emlékszem az első koncertekre a befutást követően, zúzós bulik voltak! Akkor még főleg az alter közönségük volt meg, de aztán megjelentek a plázacicák, a kigyúrtak, satöbbi. Kezdett a Quimby divatba jönni, és talán fel is merülhetett náluk egy olyan kérdés – persze nem tudom, mert nem beszéltem velük emiatt, annyira nem ismerem őket –, hogy mennyire kell a zenéjüknek változni ahhoz, hogy a közönséget megtartsák. Egyáltalán meg akarják-e tartani? Itt jönnek a dilemmák. És a hitelesség kérdése. Persze, az ember próbál profi lenni, próbál egyre jobb lenni. Képzi magát, legalább is sok esetben. Én is elkezdtem énektanárhoz járni. De igazából, hogyha elmész egy koncertre, és zenét hallgatsz, a legfontosabb a hitelesség. Nem az, hogy mennyi hamis hang van benne. Sokszor sajnos a közönség megtartásáért vívott harc a hitelesség rovására mehet.
V: Hozok egy másik durva témát. Beszélgessünk az önámításról, motivációról, meg ami ezzel szorosan összefügg, a közönség méretéről. Nekem az a meglátásom, hogy már én is öregebb vagyok annál a pontnál, ahol rá kellett volna döbbenni, hogy befutsz, vagy nem futsz be. Ha az ember húszévesen zenekarban van, és húsz fős közönségnek játszik, akkor az rég rossz. Hogyha harminc évesen zenekarban van, húsz embernek játszik, az már lehet, hogy rendben van. Ötven évesen húsz embernek játszani: ha ennyi embert meg tudsz mozgatni a korosztályodból, aki otthon hagyja a családot, és eljön a koncertedre, az zseniális. Ahogy öregszel, úgy a közönséged is öregszik, és egyre nehezebben mozdul ki, nehezebben megy el a koncertedre. Szóval, hogyha a legelején nem tudod megváltani a világot, akkor mikor fogod megváltani? Ehhez jön az önámítás. Mi motivál? Az, amit most már elértél, és azért szeretsz zenélni? A közönség, a próbák, a dalszerzés folyamata, bármi. Vagy az motivál, amit el akarsz érni, és lehet, hogy évek óta nem éred el, csak ámítod magad, de még mindig abban reménykedsz, hogy egyszer majd csak összejön?
T: Hogyha az emberben nem lenne egy önámításra való hajlam, akkor nem is csinálná valószínűleg. Tehát az eszemmel tudom azt, hogy persze, én soha nem fogok befutni. De valahol a lelkem mélyén mégis csak ott van a vágy, hogy mi van, ha mégis. Nyilván az eszemmel tudom, és nem is az a célom. Én nem a világot akarom megváltani. Egyrészt azért zenélek, hogy jó társaságban legyek. Jó a próbákon haverokkal lenni, kitárgyaljuk a világ folyását. Azon kívül baromira jó dolgokat csinálunk, élvezzük az egészet. A koncerteket is élvezzük. Megbeszéljük azt, hogy persze, mi nem a világot akarjuk megváltani. Nem befutni akarunk, hanem jó zenét akarunk csinálni. Ha húsz embernek, akkor húsz embernek. Ha száz embernek, akkor már nagyon boldogok vagyunk. De valahol titkon bennünk van a vágy a befutásra. A gitárossal egyszer pont erről beszélgettünk, és ott fogalmaztuk meg, hogy mi az egészet addig akarjuk csinálni, amíg nem érezzük azt, hogy nevetségessé válunk. Nálatok azért ez még nagyon máshogy van, te egy jóval fiatalabb generáció tagja vagy. De nálunk a gitáros is hamarosan ötven éves lesz, a dobos két évvel fiatalabb nálam, úgyhogy ő is elmúlt ötven. A szaxofonos még fiatalka, mert ő még csak úgy negyven-jópár.
V: Kész nyikhaj!
T: Ja, nyikhaj, a gitáros néha viccesen így szokta hívni! Na, szóval a lényeg az, hogy addig csináljuk, ameddig úgy nem érezzük, hogy ez már nevetséges. Aztán hozzáteszem, hogy mindig azon múlik, hogy az ember mit csinál. Mert hogyha olyan dolgot tudsz csinálni, amivel nem válsz nevetségessé, akkor az életkor irreleváns. Nézd meg Leonard Cohent. Rohadtul hiteles volt élete végéig. És még csak azt sem lehet rá mondani, hogy egy kövület, mert ő állandóan megújult, modern dolgokat alkalmazott. A másik ilyen David Gilmour, aki nekem az abszolút etalon-zenész Sting mellett. Ő is már bőven benne van a korban. Kiadott egy szólólemezt. Szuper maga a lemez is, a Rattle That Lock, és hallgattam koncert videókat, iszonyúan frissek. Csodálatos és tele van mondanivalóval. Kit érdekel a kora? Őt már nem érdekli az, hogy öregembernek néz ki. Persze, hogy annak néz ki, mert az. De még mindig van mondanivalója, és neki nem kellett kompromisszumot kötni, mostanában sem kell. Azt hiszem, hogy igazából itt jön a lényeg. Tök mindegy, hogy befutsz, vagy nem futsz be. Ha abban a dologban, amit csinálsz, jól érzed magad, és hiteles meg őszinte vagy, és van mondanivalód, akkor nem válsz nevetségessé. Az ember akkor válik nevetségessé, amikor olyan eszközökhöz nyúl a népszerűség hajhászása érdekében, amihez már nem kéne. De hogyha tényleg csak a zenét adja, akkor nem. És innentől kezdve az, hogy most én önámításban vagyok-e, vagy sem, az nem is érdekes. Annyira vagyok csak önámításban, ami ahhoz kell, hogy ezt jókedvvel csináljam. Ennyi.
V: Elmeséled, hogy a te Colorstaros történeted hogyan is volt? Miért döntöttél a kilépés mellett?
T: Amikor bekerültem a Colorstarba, harminc éves voltam körülbelül. Talán harmincegy-harminckettő. A Colorstarra mondhatjuk, hogy magyar viszonylatban, alter viszonylatban befutott. Nehéz volt a döntést meghozni, de kiszálltam belőle. Azért szálltam ki belőle, mert én úgy képzeltem el már akkor is – ha nem is fogalmaztam meg ennyire tudatosan –, hogy nekem a zenélés és a polgári szakmám akkor működnek jól, hogyha egyensúlyban vannak. Tehát egyik sem mehet a másik rovására. Én nagyon szeretem a szakmámat. Fordító vagyok meg tolmácsolok. Feltölt, szeretem, hogy állandóan új dolgokat tanulok, és nem adnám fel, mert egy nagyon jó munka. Akkor is az volt. Mivel én voltam a zenekarban az egyetlen, aki szerette a munkáját és jól is keresett vele, én azt mondtam, hogy azt is meg akarom tartani. Viszont rá kellett jönnöm arra, hogy a kettő együtt előbb-utóbb nem fog menni. Nekem ott meg kellett hoznom egy döntést, és úgy döntöttem, hogy kiszállok a csapatból. Amit én körülbelül tíz évig irdatlanul bántam. Sokáig az mondtam, hogy hülye voltam, egy nagy ballépés volt. Egészen addig, amíg valami sörözéskor összekerültem egy új társasággal, és ott az egyik csajszi mesélte, hogy évekig valamelyik befutott rockzenésznek volt a babája. Azt mondta, hogy rémes volt, és áldjam magam, tegyem össze a kezem, hogy így döntöttem, mert a csávó egy idegroncs volt. Pontosan azért, amit mondtam. Hogy ment az állandó őrlődése abban, hogy ki kell szolgálnia a közönséget, de közben magát akarta megvalósítani. Nagyjából akkor jutottam el odáig, hogy jól döntöttem. Igazából a saját szempontomból csináltam jól. Én mindig is tehetségesnek tartottam magam, bár lehet, hogy a kibontakoztatását azzal a döntésemmel beáldoztam. Valószínű, hogy én ilyen alapon mindig is amatőr maradtam. De most ez így nagyon jó. Főleg azért, mert mégis olyan emberekkel sikerült együtt játszanom, akik tudásban vér profik. És ez ma is így van. Igyekszem hozzájuk felnőni. Nem titok, hogy hangszeres tudásban én vagyok a legkevesebb.
V: Komolyan?
T: Persze. Főleg én hozom az ötleteket, ők meg azok a srácok, akik ezt iszonyú jól meg tudják valósítani. Tele vannak olyan képességekkel, amik hiánya miatt én nem lettem szólóhangszeres. De basszusgitárosként és zenekarvezetőként és örök ötletelőként nagyon jól megvagyok. Ez a munkamegosztás.
V: Viszont abban az emlegetett két leírásban te írtál magadhoz nagyon sok hangszert meg posztot, amiket különböző bandákban vittél. Mik is voltak ezek?
T: Én alapvetően basszusgitárosnak tartom magam, de nagyon későn, tizenhat éves koromban kezdtem el gitározni tanulni. Akkor elég hamar nagyon sok gyakorlással eljutottam egy olyan szintig, amivel lehetett valamit kezdeni. Akusztikus gitáron játszottam, meg énekeltem. Tizennyolc éves koromban volt valami kattanás, onnantól basszusgitáros akartam lenni, és akkor azon kezdtem el gyakorolni. Utána a hangszereléshez elkezdtem egy kis Casio minibillentyűzetet, majd egyre komolyabb felszerelést használni.
V: A szintit használtad a Colorstarban, ugye?
T: Billentyűs voltam a Colorstarban, de nem éreztem igazán jól magam benne. Az volt a bajom, hogy a billentyűzetet nem éreztem az én hangszeremnek. Szerintem az egész zenélés arról szól, hogy eggyé válj egy holt anyaggal. A basszusgitárnál érzem, hogy én abból a holt anyagból életet tudok kihozni, nyilván az én szintemen, az adott határokon belül. A billentyűnél keresnem kell a hangokat. Nagyon jó ahhoz, hogy hangszereljek vele, de csak annyira tudok rajta játszani. Nem is akarom jobban megtanulni. Ezen kívül még nagyon szeretek akusztikus gitárkíséret mellett énekelni. De ez is olyan, hogy sokkal többet kéne gyakorolni, mert annyira jól nem megy.
V: Pontról pontra leírtad, dokumentáltad, hogy ki hogyan jött meg távozott a bandából, és ami fontosabb, hogy néha azt is leírtad, miért. Ezt olvasva volt bennem egy kis káröröm, hogy lám, ennyi idő és tapasztalat után sem evidens, hogy a bandában megtaláljátok az egyensúlyt, az emberek mind kijöjjenek egymással, és ne legyenek ellentétek. A káröröm természetesen onnan jön, hogy ez nálam is nehéz feladat, a bandatagoknál elérni, hogy elégedettek legyenek. Ez most hogy áll nálatok? Van valami tipped, hogy ennek az elégedettségnek, egyensúlynak mi lehet a kulcsa?
T: Hú, több kulcsa is van. Régen, ha saját projektem volt, mindenképpen mindent én akartam csinálni. Az A-típusú személyiség. Én írtam a számokat, én hangszereltem, osztottam a kottákat, satöbbi.
V: És a session zenészek jönnek, hogy megoldják, amit rájuk bízol.
T: Ez kiderült, hogy ez nem jó, sosem jó. Az a jó, amikor mindenki egyformán belerakja a tudását. Eljutottunk odáig most az Orákulumnál, hogy mind a négyen egyenlően teszünk hozzá. Négy egyenlő részre osztható a munkamennyiség. Akkor működik szerintem jól egy csapat, ha mindenki nagyjából ugyanazt akarja. És akkor sem működik jól egy csapat, ha mondjuk az egyik tag be akar futni, és ebből akar élni, a másik pedig kedvtelésből jön a próbákra, és jó, ha néha még koncert is összejön belőle. Na most akkor ez bukásra van ítélve, mert állandó konfliktus lesz abból, hogy a tagok nem ugyanazt akarják.
V: Nálatok is ez volt az utolsó tagváltásoknál?
T: Ugye most mi dobos váltás után vagyunk. A Laci bácsi annyira fontos tagja volt a zenekarnak, hogy amikor megalapítottuk (bár akkor még nem is Orákulumnak hívtuk) az ő dobjátékára épült az egész. A régi szaxofonossal találtuk ki az egész hangzást, aki az akkori frontember volt. Ebbe csatlakozott Rósz Gyuri, a gitáros, akinek meg baromi jó akkord ötletei vannak, mint az egyetlen akkord hangszeresnek. Sajnos egy idő után ott tartottunk, hogy állandó konfliktusaink voltak. Laci sokkal több koncertet akart, mert ő ebből bevételt akart. Nekem ez nem volt elsődleges motiváció, Gyuri pedig valahol félúton lehetett. Ő sem akart mindenáron kompromisszumokat kötni, de ha megfizetik, akkor jó. Most az a jó, hogy úgy érzem, hogy mind a négyen ugyanazt akarjuk. Fontos még az is, hogy nagyjából azonos legyen a tudás. A mi esetünkben szerintem én kicsit lejjebb vagyok. De ez nem baj, mert ki lehet kompenzálni. Én úgy érzem, hogy a kreativitásom a hangszeres, a manuális hiányosságokat talán kompenzálja. Meg az is szempont, hogy emberileg, értékrendben is hasonlóak legyünk. Tudom, hogy politizálni nem illik egy bandában, de hogyha az egyik tag überlibcsi, a másik meg kemény, konzervatív népnemzeti, nem fognak jól együttműködni. Mert előbb-utóbb óhatatlanul kijönnek a különbségek.
V: Mit gondolsz arról, hogy kell egy diktátor, vagy legalább is egy irányító a bandákba ahhoz, hogy azok eredményesek legyenek? Amit eddig mondtál, az alapján a diktatúra nem fér bele a banda kényelmes működésébe.
T: Én huszon-harmincéves koromban aljas, szemét diktátor voltam. Ebből változtam meg, vagy legalább is remélem, hogy már nem tartanak annak. Ugyanis ha én együtt akarok zenélni másokkal, és az ő idejüket veszem igénybe arra, hogy az ötleteimet megvalósítsuk, akkor nem tehetem meg azt, hogy diktátorként viselkedjek. Mert ő az idejét ingyen és bérmentve ajánlja fel. Tehát én milyen alapon teremtsem le, basszam le? Ezt egyszerűen nem tehetem meg. Megtettem nagyon sokszor, és el is mentek tőlem zenészek pont emiatt, mert nem tetszett nekik ez a stílus. Most nagyon igyekszünk egymásnak az emberi dolgait, személyiségét tiszteletben tartani. Szerintem egyébként ez a korral is jár. Alázatosnak kell lenni a többiekkel szemben, a zenével szemben, a közönséggel szemben. Csak annyira, hogy ez ne legyen túlzott alázat. Valahol meg kell találni szerintem az egyensúlyt.
V: Én láttam egy jó példát. A legelső banda, amiben játszottam, abba úgy csatlakoztam, hogy már megvolt a vezető, aki elmondta, hogy ő mit akar csinálni, merre akarja vinni. Nem is olyan diktatúra volt, hogy ő mindent elnyomott, hanem egyszerűen őneki volt egy víziója, és akinek tetszik, az csatlakozzon hozzá. Én kikerültem a bandából elég hamar, és aztán nem is sokáig működtek, de maga a banda szervezése szerintem működött, nem amiatt lett vége. Úgyhogy, amikor az Elvi Kérdést megalapítottuk, akkor már az alapítástól egyértelmű volt az, hogy az én szövegeimre, az én dalaimra építünk, ezeket akarjuk kidolgozni. Viszont az, hogy ez milyen stílusban, milyen hangszereléssel történjen, vagy akár hogy hányszor akarunk próbálni, hány feldolgozást játszunk, ezekben én azt vallottam, hogy legyen demokrácia. Na, ebből voltak aztán összefeszülések. Amikor úgy éreztem, hogy bedobtam a gyeplőt, de olyan irányba mennek a dolgok, amik nekem nem kényelmesek, nem szeretem. Az zavart például, hogy úgy vagyunk kihangosítva minden koncerten, sőt próbákon is, hogy nem lehet érteni az éneket. Vagy az, amennyi feldolgozást játszottunk – én igazából egyet sem akartam. Közben pedig jött a közönség visszajelzése, hogy lehet, hogy nem értik az éneket, de olyan jó hangulata van a számoknak, hogy jó ez így. Én is máshogy akartam, a többiek is – nekik persze más volt a saját feszkójuk kiváltó oka. Közben pedig valahogy mégis működött a banda, és fejlődtünk közösen. Szerencse, hogy kibírtuk a nehezebb időszakokat.
T: Viktor, figyelj! Szerintem az van, hogyha a banda befuttatása a cél, akkor valamiféle diktatúrára lehet, hogy szükség van. Erre egy nagyon jó példa a Kispál és a Borz. Közös próbatermünk volt velük Pécsett, mikor ők az egészet elkezdték, még olyan felállásban, hogy az Ózdi Rezső, meg a Brautigam Gábor is benne volt. Én akkor a saját kis dolgaimat csináltam, valami jazz-rock zenekarom volt. Nem mondom, hogy nem voltak konfliktusaink egymással, főleg a próbaterem időbeosztásával kapcsolatban. Ha voltak, azért voltak, mert a két csapat közül ők voltak az elhivatottak. Ha kellett, minden nap próbáltak. Ha kellett, egy számot ötvenezerszer eljátszottak. Ha kellett, akkor a Lovasi üvöltött a Brautigammal, mint a fába szorult féreg, hogy nem ütötte meg elég erősen a pergőt. Én nap mint nap hallottam ezeket a szócsatákat, melyből végül aztán az lett, hogy befutottak. Mert annyira elkötelezettek voltak. De ehhez kellett a Lovasi diktatúrája. Én talán egyszer kerültem igazán közel ahhoz, hogy saját projekttel befussak. Miután a Colorstarból kiléptem, és elmúlt pár év, megalapítottam a Guess nevű zenekart. Eleinte énekesnőnk is volt, egy nagyon tehetséges, csodás hangú énekesünk. Aztán a végén már heten voltunk a színpadon. Komplett fúvós kar: pozan, trombita, szaxofon. Egy szegedi fúvós-trió, a Funkings, iszonyú jól játszottak. Az a felállás nagyon-nagyon jó volt, jó tempójú, fülbemászó dalokkal. Elkezdtek egyre többen járni a koncertjeinkre. Én ott diktátor voltam abban az értelemben, hogy azt játszottuk, amit én kitaláltam. Ezt a gitáros, akivel ketten vittük a hátunkon a zenekart, elfogadta, a többiek talán kicsit nehezebben. Aztán pont a gitáros szállt ki. Máig nem tudom, miért, de azt mondta, hogy ezt nem csinálja tovább. Pedig akkor abból a formációból lehetett volna valami, a Jazzy Rádió mind a mai napig több számunkat is játssza. Amikor összehozol egy zenekart, akkor nem érted, hogy az első félévben miért nem tökéletes. Persze azért, mert a kémia még nem működik. Hiába tudtok nagyon jól zenélni, hiába vagytok külön-külön jók. Nálunk viszont már nagyon működött már a több éves kémia. Ott már tényleg csak az hiányzott, hogy egy kicsit még ugyanúgy folytassuk. Pörgős számaink voltak, dzsessz-pop gyakorlatilag. Kicsit olyan, mint a Szörp. Azt ismered?
V: A nevüket igen, de nem hallottam őket, azt hiszem. Látod, ennek is utána kell hallgatózzak.
T: Kicsit ahhoz hasonlítottak minket. Az a banda is tele volt haverral egyébként. A Szörpnek a gitárosa nálunk is néha megfordult. Főleg dzsesszisták voltak benne. Ha a dzsesszisták elkezdenek rock zenét játszani, az iszonyú jó szokott lenni. Ha a rocknak a dinamikája találkozik az óriási tudással, azért ott nagy dolgok születhetnek. Most az Orákulumban azt próbáljuk ki, hogy milyen, hogyha mindenki bedobja a magáét. Lekopogom, eddig nagyon jól működött. A korábbi tagokkal is kezdett önjáróvá válni a csapat. Most új dobosunk és szaxofonosunk van, és egy év alatt újra sikerült összeraknunk a dolgokat úgy, hogy elkezdett ez is önjáró lenni. Kezdtek hívogatni bennünket ilyen fesztivál, olyan fesztivál. Kisebb léptékben persze, nem a nagy fesztiválok hívtak. Azután ugye jött a Covid, ami mindent keresztülhúzott. Kezdhetjük az egészet elölről.
V: Fent van rólatok egy visegrádi fesztivál fellépésről egy koncertfelvétel Youtube-on. Megértem, amit mondasz, nagyon egyben van a hangzásotok.
T: Azért sikerült olyan jól az a felvétel, mert három forrásból kevertük meg a hangot. Egyrészt vittünk egy pendrive-ot, amit bedugtunk a digitális keverőbe. Emellé leraktunk egy nagyon jó minőségű zenei diktafont, azzal hátul vettük fel a koncertet, és még ugye a tévéfelvételnek is volt hasznos hangja. A gitárosunk, Gyuri a zenekar hangmérnök-zsenije ebből összetolt egy szerintem nagyon jó minőségű felvételt. Nagyon remélem, hogy idén is meg tudunk ott fordulni. Kutatjuk a kontaktokat, hogy megvannak-e, lesz-e egyáltalán fesztivál. Közben úgy tűnik, hogy tudunk menni Kapolcsra. De sokkal rosszabb feltételekkel, mint 2019-ben. Ez megint egy más téma, hogy cseszte szét a szakmát ez a hülye vírus, meg az intézkedések. Magyarország több ezer dühös zenész hazája most.
V: OK, akkor ahelyett, hogy a Covid hatásairól értekezünk, mondd el, hogy hosszabb távon most visszatekintve hogy látod, milyen a klubkoncertek, kis underground zenekarok helyzete. Vonatkoztassunk is el a Covidtól.
T: Az utóbbi években mi azt vettük észre, hogy a klubélet kezd nagyon háttérbe szorulni. Ugye ennek az egyik oka az, hogy az embereknek nincs pénzük arra, hogy koncertre járjanak. Ahogy szegényedik el az a réteg, aki klubba tudna járni, úgy mondja azt, hogy ő inkább elmegy félévente egy Budapest Park koncertre, és inkább nem megy el a klubokba. Aztán van az a réteg, akik a multisták, akik nem érnek rá, vagy legalább is ezt mondják. Nem tudja megoldani a babysittert, vagy a jó isten tudja miért, de a lényeg az, hogy a klubkoncertezés eléggé a háttérbe szorult. Emlékszem, a kilencvenes években ez borzasztóan ment. Elég könnyű volt fellépésekhez jutni, mert rengeteg klub volt, jártak is az emberek a klubokba. Zenekar is sok volt, és volt az egésznek egy marha kreatív légköre. Aztán az egész elkezdett hanyatlani. Persze benne van, hogy több a gépzene. Nem tudom, hogy a mostani időszakból hogyan jövünk ki. Sokan ugye abbahagyták, mert nem tudtak belőle megélni. Ez mennyire lehet előny azok számára, akik nem azért csinálják, hogy megéljenek belőle? Nyilván az egész utat megint újra be fogjuk járni. A klubok meg fizetni ugye nem szeretnek, de azért jó, hogyha jön a zenész. Nyugat-Európában azért ennek sokkal jobban megvan a fizetőképes piaca. Volt egy ismerősöm, egy negyven körüli szaxofonos. Fogta magát, és kiment a szaxofonjával Berlinbe. Ez egy reális alternatíva volt. Simán el tudott menni klubokba zenekarokkal játszani, becsatlakozni, hogy ebből, ha nem is jól, de azért meg tudott élni, és azt csinálta, amit szeret. Ebből karriert lehetett építeni. Mint session zenész, mint klub zenész. Ez Magyarországon soha nem működött, mert nem volt meg erre a fizetőképes kereslet.
V: Fizetőképes kereslet az esküvői, lagzi bandákra van. Rá lehet állni arra, hogy betanulod a hatvan-nyolcvan számot, amit rotálva játszol. Amit éppen akarnak, azt játszod.
T: Igen, csak azt ne felejtsd el, hogy az is komoly devalválódáson ment keresztül. Jöttek az egy szál szintisek. Nem tudom, ki mesélte, de már volt olyan, hogy megjelent egy laptoppal a zenész. Egy szál laptoppal, meg egy mikrofonnal. Azért már álljon meg a menet!
V: Egyszer, sok évvel ezelőtt mellém állt egy kocsmapultnál az egyik kedvenc zenészem. A Hobo Blues Band-nek volt a kétezres években egy fiatal formációja, Hobó mellett csupa fiatal zenész játszott.
T: A Szörp? Kire gondolsz. Fehér Géza, Hárs Viktor, Gyenge Lajos?
V: Igen, pont ők! Az a Szörp? Na tessék, és pont azt nem ismerem! Szóval a gitáros, Fehér Géza állt be mellém a pulthoz.
T: Ő játszott velünk néha a Guess-ben.
V: Az Old Man’s-be jártam általában, és ott hallgattam, meg csodáltam őket. Elég csóró voltam, ott meg nem volt beugró, csak illett egy-két sört lehúzni a koncert alatt. Cserébe három méterre állt tőlem a banda. Aztán egyszer csak szétment ez a formáció, eltelt egy év vagy kettő, megállt mellettem Géza. Ránézek, rádöbbenek, hogy ott a hősöm. Megszólítottam, szia, helló. Megkérdeztem tőle, hogy hova tűnt a HBB óta. Mondta, hogy kiment hajóra, és hajón játszott. Kellett neki pénz, és ez az alternatíva a befutott magyar zenésznek, ha kiesik a jól futó bandából. Hogyha nincs multis állás, akkor külföldre megy így vagy úgy. Berlinbe megy, hajóra megy.
T: De a várjál. Pál Utcai Fiúk, az mennyire van meg neked?
V: Az azért megvan, persze.
T: A régi basszusgitárosuk a Turjánszki. Ikonikus alakja volt a magyar alternatív zenének. Egyszerre több zenekarban is játszott. Benne volt a Colorstarban és a PUF-ban is. Farkas Zolival, a dobossal valahogy összerúgták a port, és mivel mindkét zenekarban együtt játszottak, egyszerre mind a kettőből kikerült. Ő is kiment egy hajóra játszani.
V: Mesélek neked valami mást. Az Elvi Kérdéssel azt szeretnénk elérni, hogy táncoljon a közönség. Ezért olyan számokat írunk, amiket mi táncos számoknak vélünk. Ez a mi célunk. Ebből az lett, hogy a közönség nagyon élvezi a zenénket, de nem táncolnak. A legritkább esetben táncolnak, és akkor is csak azok, akik nem is ismerik a zenénket. És ez jól van így. Ennyi év után, egy lelkes törzsközönséggel, akik mind a barátaim, most mire legyen hiányérzetem? Nem érdekes, csak élvezzék a zenénket. Mi élvezzük. Nektek van valami célotok a közönséggel, hogy valami energiát visszakapjatok tőlük, vagy hogy hogyan viselkedjenek?
T: Amikor a Colorstarban benne voltam, ott mindenki táncolt, mert az olyan zene volt. Eleve, akik odamentek, kellő feltöltöttségi állapotban voltak már – alkohol, fű, satöbbi, bármi. Ott nyilván nyomták a pogót. Amikor már a Guess-t csináltuk, a Gödörben voltak bulijaink, ahol táncoltak.
V: Ez a régi Gödör volt?
T: Igen. Mi eleve pörgős, gyors számokat akartunk csinálni. Viszont amikor az Orákulumban elkezdtük, nekem az tetszett nagyon, hogy kicsit meditatív zenét játszottunk. Most már nem éppen azt játszunk, de akkor még inkább olyan volt. Az egyik koncerten egyszer csak fölnéztem, és azt láttam, hogy ott ülnek az emberek, a klub méretéhez képest viszonylag sokan, mind csukott szemmel, félrehajló fejjel elmerülve. Tudod, ez a befogadás! Na, ez igen! Asszem, most itt megtaláltuk egymást. Nem táncoltak, de így is baromi jó volt. Amikor ezt csináltam, vele párhuzamosan benne voltam egy rock zenekarban. Öreg Néne Bőrzekéje, az volt a neve. Nagyon sajnálom, hogy nem lett belőle semmi. Lehet, hogy újjá élesztjük. Főleg Vidámpark számokat játszottunk, és ahhoz hasonló zúzós, keményebb dolgokat. Ott nyilván mindig táncoltak. Az természetes volt. Most kitaláltuk azt, hogy kicsit felpörgetjük a tempót. Lényegesen több a gyors szám. A klubok jó része ülős. De hogyha olyan klubban vagy olyan fesztiválon vagyunk, ahol mondjuk állnak az emberek, szerintem ott táncra fognak perdülni. De az jön magától. Attól nem biztos, hogy kevésbé van meg a kontakt a közönséggel, hogyha nem kezdenek el táncolni.
V: Hogy működik ma nálatok a dalszerzés?
T: Nagyon egyszerű. Én nem tudok úgy ötletet hozni, hogy leírok, lekottázok egy témát, felírom az akkordokat, és azzal kezdjünk valamit. Én nem ilyen vagyok. Én úgy működöm, hogy elkezdem kibogozni, és csinálok rá egy verziót. Elindítom a Groove Agent nevű szoftvert, az nyomja a dobot, és akkor elkezdem sávonként. Attól függ, hogy milyen hangszeren találom ki, azt játszom föl először. Basszusgitáron, vagy elektromos gitáron, billentyűn. Följátszom hozzá a többit, és ráénekelem a szöveget. Ezt közreadom, elküldöm a többieknek. Az első szűrő, hogy mi a visszajelzés. Ha azt mondják a Facebook chat-ben, hogy jó, de beszéljünk másról, akkor már el sem hozom a próbára. Ha azt mondják, hogy jajj de jó, nézzük meg, akkor elhozom. Kinyomtatom a szaxofonosnak a kottát, Gyurinak a gitárosnak az akkordképet, meg ha téma van benne, akkor neki is a kottát, bár ő inkább kagylózni szeret. A dobos is nyilván megkapja, kitalál hozzá valami jó groove-ot. Végül abból, amit a próbára hozok, csinálunk valami homlokegyenest mást. Ez a szépsége. Nekem akkor áll össze, ha az első változatot így végigcsinálom, de aztán én leszek a legboldogabb, hogyha a végeredmény ettől teljesen eltér. Régen az volt a hibám, hogy elvártam azt, hogy az úgy is legyen lejátszva. Most meg pont azt várom el, hogy alakítsuk ki közösen. Azt hiszem, most nincs olyan számunk, ami csak a saját kútfőmből van, hanem így közösen hoztuk létre mindet. Gyurival, a gitárossal nem is lehetne másképp csinálni. Belőle burjánzanak az ötletek. A szaxofonos is olyan, hogy nyilván szereti azt, hogyha megvan egy téma, amiből ki tud indulni, de azt milliószor átírja. Nagyon tetszik a mostani szaxisunkban az, hogy mennyire jól tudja használni az elektronikát. A tök natúr szaxofon soundtól el tud menni a teljesen széteffektezett dolgokig. Zseniálisan nyomja.
V: Ezt egyébként szerintem már azon a visegrádi felvételen is hallottam, hogy milyen bátran használt effekteket.
T: Igen, ott volt effekt. Nos, tehát változik az ember, én tudatosan el akartam szakadni attól, hogy mindent előre megírjak. A mostani srácok mellett egyébként sem tudnám megtenni, azonnal letiltják, vagy gyökeresen átalakítják, ami nem tetszik nekik. De ezt el is várom. Na, ez az az egyensúly, amiről úgy érzem, hogy most rohadtul megvan.
V: Mik a középtávú terveid? Ez egy ilyen állásinterjúból csent kérdés. Mik azok a terveid, amik reálisan elérhetőek, de meg kell küzdeni értük?
T: A legjobb esetet nézem, hogyha mondjuk akarjuk, teszünk is érte, és a szerencse is kedvező. Mondjuk nem lesz még egy negyedik vagy ötödik covid-hullám. Vonatkoztassunk el ettől. Mondjuk olyan, hogy lesz egy stabil ötven-százfős közönségünk, akik jönnek velünk. Ott vagyunk a normális fesztiválokon. Nyilván nem a Sziget, nem a VOLT, de a Fishing on Orfű, az a visegrádi lehetőség, a Művészetek Völgye, ahol már ott vagyunk. Baján van egy ilyen alter fesztivál. Lehet, hogy oda el tudunk jutni. Nem tudom, épp várok egy telefont. Ha jön a telefon, akkor megyünk, ha nem, akkor nem megyünk. Szóval így ennyi. Talán még az, hogy rádióban menjenek majd a számaink. Erre megvan minden esély, mert jól fognak szólni, az biztos.
V: Voltatok már a Jazzy-ben, nem?
T: Az még a Guess volt. Azt a gitáros sráccal játszottam, meg Angelika arra ráénekelt. Tehát ott dobgép volt. Jó volt az akkor, de ahogy most visszahallgatom, nekem már nem tetszik. Azt hiszem, hogy azt jócskán meghaladtam.
V: Ez viszont nagyon inspiráló, hogy amit még csak nem is tíz éve, csak pár éve játszottál, azt már meghaladtad. Ennyi év és stílus után is tudsz fejlődni, változni.
T: Figyelj, szerintem hetvenéves korban is lehet megújulni. Nem kor függő. Nekem még arra is van tervem, hogyha az Orákulumot megunjuk, akkor mit fogok csinálni. Nyilván el fog jönni az az idő, amikor dalokat fogok énekelni gitár mellé, de az még félre van téve, mert az még nem adekvát. Ugyanezt érzem a többieknél. Az Angler Ákosnál, a dobosnál, aki összesen másfél évvel fiatalabb nálam. Akkor ott van Gyuri, aki most lesz ötven éves, ő is folyamatosan megújult. Ő most az utóbbi időben kezdett el nagyon elmélyedni a zeneelméleti dolgokban, és amikor elkezded hallani a gitárján ennek az eredményét, hogy miket játszik, az nagyon jó dolog. A szaxofonosunk is talán most fúj a legszebben. Nagyon büszkék vagyunk, hogy sikerült őt inspiráljuk. Hogy elment újra tanárhoz, és elkezdett nagyon sokat gyakorolni. Ehhez hozzátartozott, hogy se az Animában, se a Sziámiban ugye ő nem volt sohasem frontember, nálunk viszont az. Mert ugye nálunk az a lényeg, hogy nem az ének, hanem a szaxofon viszi a zenekart. Szerintem mindig van még hova alakulni.
Az interjú közben befutott Tibor egy régi barátja, aki bekapcsolódott a beszélgetésbe. Egy kérdést el is loptam tőle. Nekem meg szaladni kellett próbára, úgyhogy hagytam őket, hadd folytassák a témát nélkülem.